ғᴇʟᴇʟsᴢ ᴠᴀɢʏ ᴍᴇʀsᴢ?

▪️epιѕode 5▪️

✴️〰️◽◽◽◽◽◾◾◽〰️️✴️

ғɪғᴛʜ ᴘʟᴀʏᴇʀ: ʜʏᴜɴᴊɪɴ

-De...hisz láttunk! —szólt közbe Jeongin,akit pont annyira meglepett az idősebb érkezése, mint a többieket.

-Te komolyan elkezdtél már megint szívni, baszki?! Vagy azt ne mondd, hogy Seungminnal találkozgatsz! Ha ezt Hanie megtudja...

-Pofa be Changbin! Megőrültetek a kurva életbe is!

-Most hova mész? 

-Nem mindegy neked?! Úgy is kitalálsz helyette valami mást...

Changbin nem győzött felháborodottan csapkodni maga körül, ám a többiek mással voltak elfoglalva. Hyunjin és Jeongin közt még mindig fort a levegő, hosszadalmas csókcsatájuk után. Minho pedig, ki Changbinnal együtt próbált nem oda nézni, mégis féltékeny lett, a két fiú kapcsolatára, ezért hamar félbe is szakította romantikus pillantgatásaikat.

-Szerintem, ha most már elkezdtük, fejezzük is be. Még hárman maradtunk, szóval Jeongin, hívj ki valakit gyorsan!

-Akkor...Jinie? Kihívhatlak?

-Nyugodtan.

ᴛʜᴇ ɢᴀᴍᴇ ɪs sᴛᴀʀᴛɪɴɢ...

-Felelsz vagy mersz?

-Felelek...vagy nem is, ha már te is, akkor én is merni fogok! 

A fiatal hosszasan gondolkozott, majd végül személyiségéhez hűen, hatalmas mosollyal az arcán fogta meg barátja kezeit. 

-Nem akarlak semmivel sem megijeszteni, ezért könnyű lesz, amit mondok: Vegyél fel hármunk közül valakit és így menjünk el megkeresni Chanie hyungékat, mert szerintem nem is sejtik, hogy 'Lix már itthon van.

-Még, hogy nem akarsz megijeszteni! Nézz már rá Changbinra!

A fiúk, hogy eldöntsék ki másszon fel Hyunjin hátára, a jól bevált kő-papír-olló nevezetű játékkal játszottak. Jókat nevettek közben, hisz mikor Jeongin megnyerte az első kört, a két idősebb barátja szinte folyamatosan ugyan azokat a kézjeleket mutatta. Mikor viszont Minho az ollójával nyert, Changbin papírja ellen, Hyunjin már nem nevetett. 

-Ezért még kapsz, Inie! —nézett csúnyán Hyunjin, Jeonginra, majd egy hatalmasat ordított, mikor megérezte a nála jóval kigyurtabb Changbint a hátán.

-Elmentünk, Yongbok! Próbáld nem megölni magad ez idő alatt! —kiáltotta el magát Minho, majd a többiekkel együtt elindultak a kertbe.

Talán tíz percig sétálhattak, mikor végre beértek a párás levegőjű erdőbe. Ahogy egyre jobban haladtak befelé, egy kis ösvényt pillantottak meg, amin úgy gondolták, biztonságosabb lesz menni, mint csak simán a bozótban. Jeongin, ki már kezdett aggódni bátyja miatt, felhívta azt.

-Itt vagyunk az erdőben, nemrég értünk be. Ott van veled Chan? Vagy te hol vagy?

-Ja, megvan Chan, csak Felix nincs. Viszont találtunk valami furcsa cuccokat. 

-Jó, jó, Felixszel ne törődjetek, már otthon van, de hol vagytok? Jisung? Hé–

Hyunjinnal együtt Jeongin is megállt, majd dühösen rakta el mobiltelefonját. 

-Na, mit mondott? 

-Semmi lényegeset...

-Forduljunk vissza és–

-Srácok... —szólt közbe Minho, mire mind a ketten csöndbe maradtak— Olyan mintha...figyelnének minket.

-Nagyon vicces kedvedben vagy Lee, de–

Changbin hangját, a körülöttük lévő bokrok recsegő hangja szakította félbe. Rettenetesen megrémültek, hisz a szélre nem tudták fogni, mivel nem is fújt, az állatok pedig jobban félnek az embertől, mint fordítva. Az egymáshoz egyre közelebb húzódó fiúkat végül egy faág reccsenő hangja vitte el a teljes rémületig: Changbin kiáltozva ugrott le barátja hátáról és kezdett a ház felé rohanni Minho társaságában. A fiatal szerelmesek mozogni sem tudtak a félelemtől, de azt nagyon jól hallották, hogy valaki Changbinék után kezdett rohanni. A realizácó, hogy nem is állatok veszik őket körbe, még inkább a szívroham felé irányította őket. 

-Sose fordíts hátat egy ragadozónak. —suttogta egy mély hang, Jeongin fülébe, aki ettől egy olyan magas hangot adott ki, hogy még neki is be kellett fognia a fülét.

-Hyung mi a faszt csinálsz?! —támadta le egyből Hyunjin, Chant, ki láthatólag nagyon viccesnek találta a szituációt— Fejezd be na...menjünk vissza a házba.

-Várjatok! Ezeket találtuk Sungieval talán úgy ötven méterrel arrébb! —mutatta a képeket telefonjáról Chan.

-De, mik ezek? Laknak itt hajléktalanok?

-Dehogyis, Inie! Jobban gyanakszom egyik barátunkra, mintsem egy csövesre...

A fiatalok értették Chan szavait, majd megfogva egymás kezeit visszaindultak a házhoz, egy szót sem szólva. Amint hazaértek, egyszerre lehettek szemtanúi, ahogy Jisung szemét törölgetve sétál ki a szobájából.

-Ji', beszéltél vele?

-Ó, hyung! Hamar ideértetek... Öhm, igen. Váltig állítja, hogy nem szokott rá semmire. 

-És hiszel neki? —tette fel a kérdést halkan Minho, mire Jisungból ismét előtörtek a könnyek.

-Akarok, de...olyan befolyásolható tud lenni...

Szinte egyszerre állt mindenki a fiatal mellé és vonták be egy nagy ölelésbe. 

-Ó tényleg, jött egy leveled, hyung!

-Azt hogyan? Anyáék nem küldenének levelet és csak ti tudjátok, hogy itt vagyok, nem pedig a városban.

Szemeiből lazán kiseperte göndör tincseit, majd kezei közé vette a levelet. Ahogyan a papír lassan, szinte kiáltva szakadozott ujjai feszítése miatt, a fiúkban valamiért annyira fagyott meg a vér.

-Jinie, hívj ki engem vagy Changbint gyorsan. Be kell fejeznünk ezt a retkes játékot még ma! —szólt oda Minho, Hyunjinnak, aki sietősen megragadta barátja karját.

-Téged hívlak ki, Binie.

✴️〰️◽◽◽◽◽◾◾◽〰️✴️