Szerelem a harcban [Levi Ackerman x Reader]

10. Fejezet - ,,Mindent megteszel, hogy megments?"

Az este folyamán rémálmok gyötörtek, ami kissé megnehezítette azt, hogy jól aludjak. Egész éjszaka forgolódtam, és próbálkoztam visszaaludni, azonban ez nem sikerült. Végül úgy döntöttem, hogy csak pihengetek reggelig. Hamar eljött a reggel, ezért fáradtan kikeltem az ágyból. Csináltam magamnak egy kis kávét, amit egy kis padon fogyasztottam el. Néztem a felkelő napot, és vártam, hogy teljen az idő. Kész voltam újra felvenni a harcot a titánokkal, de még volt egy félórám az indulás előtt.
-Csatlakozhatok? - hallottam egy mély, de lágy hangot a hátam mögött. Ösztönösen hátrafordultam. A kicsi heichouval találtam magam szemben. Automatikusan elmosolyodtam.
-Persze
-Szóval, várod már, hogy az oldalamon harcolj a titánokkal? - kérdezte egy kissé kaján mosoly kíséretében.
-Igen - adtam egy egyszerű választ
Próbáltam leplezni a zavarom. Ugyanis nagyon izgatott voltam, hogy Levi társaságában lehetek. Valami ismeretlen vonzalmat és kötődést éreztem a kapitány felé. Nem tudtam mi ez az érzés, de boldoggá tudott tenni, ha a közelemben érezhettem őt.
-Ha életveszélyes helyzetbe kerülsz... - habozott, hogy tovább folytassa-e, de végül folytatta mondandóját - mindent megteszek, hogy megmentselek.
Erre a kijelentésére éreztem, ahogy elönti az arcomat a pír. Ennek következtében kénytelen voltam lesütni a szemem.
-Én, öö, köszö - próbálkoztam megválogatni a szavaimat és értelmesen beszélni, sikertelenül. Egyetlen szerencsém az volt, hogy váratlanul elhalgalgattatott (haha nem a szájával:D), azzal hogy kézfejét a számra helyezte.
-Menjünk! - komolyodott el hirtelen, majd felpattant mellőlem és elindult előre. Szorosan követtem. Visszaértünk a kiindulópontra. Mindketten érte mentünk a lovainkért.
-Sakura! - szólítottam meg négylábú társamat. Az említett társam azonnal mellettem termett. Két kezemet a hátára helyeztem, majd felugrottam a hátára.
-Indulás - amint kimondtam, már el is rohantam a kapitány mellé.
-Itt vagyok - közöltem, mintha ez nem lenne számára is egyértelmű. Levi csak elfordította a fejét, majd enyhén bólintott, hogy tudomást vett rólam.
A csapat lassacskán összeállt, és már nyithatták is a kapukat. Mielőtt elindulhattam volna, éreztem egy ismerős jelenlétet, a bal oldalamon.
- Vigyázz a kapitánnyal, akármennyire is úgy tűnik, hogy segíteni akar mindenkinek, olyannyira tehetetlen is néha. Erősen bízik a társaiban, mert azt hiszi ezzel segít nekik. Pedig rengeteg embert veszített már el így. Ha ő nem is tud magára vigyázni, akkor te vigyázz rá! - hadarta el Eren.
-Értettem - amint kimondtam, mindenki egyszerre indult a kapun túlra.
Mindenki az életét kockáztatva küzd az emberiség megmentése érdekében.
Igyekeztem heichou mellett maradni és minden lépésére figyelni. A titánok hangos léptekkel rohamoztak meg minket. Ezuttal egy ismeretlen szőrös, majomszerű óriás is volt velük. Ő nem tűnt olyan butának mint a többiek.
-Az nem egy szokványos titán, hanem egy ember - közölte a mellettem lovagoló férfi.
- Mint Eren?
- Igen. Maradj tőle távol. A legokosabb ha a kisebbeket kiiktatjuk, és csak aztán támadunk a nagyra. Már ha elegen leszünk addigra... - hangján aggodalom tükröződött. Sosem mutatta ki ez az oldalát, biztos voltam benne, hogy ez is csak a véletlen műve. Azonban túlságosan aggódtam érte, ezért úgy éreztem mondanom kell neki valamit.
- Segíteni fogok, bármi legyen is - válaszoltam, majd a lovam hátára álltam. Közeledett felénk egy óriás, ezért habozás nélkül a hátára ugrottam, a felszerelésem segítégével. Pengémet az ugrás közben előrántottam. Ezt követően pedig, elvágtam a tarkójánál. A penge éle felhasította bőrét, ami hatására az áldozat összeesett. Vére rácsapódott a kezemre és az arcomra is egyaránt. Nem foglalkoztam vele, csak visszahuppantam a kapitány mellé.
-Szép - mért végig pimaszságot tükrözve. Kezével az arcomhoz ért, miközben sebesen vágtattunk paripáinkkal. Érzékien letörölte az arcomra eső vércseppeket, majd elrántotta kezét. Cselekedetére elvörösödtem, de nem hagytam, hogy magába kerítsen eme izzó érzés. Sietősen lovagoltam az emberek között és kaszaboltam sorra a titánokat.
Egyre csak gyűltek az óriások, az embereink azonban csak fogytak. Sok áldozatunk lett, ami megnehezítette a munkánkat.
- Vissza kéne vonulnunk - vetettem fel az ötletet.
- Tudom. - válaszolta közönyösen. Úgy tűnt mintha agyalna valamin, és csak idő kérdése mikor áll elő egy tervvel.
Egy ideig csendben folytattuk a védekezéseinket és támadásainkat. Próbáltuk a lehető legtöbb embert megmenteni, kevés sikerrel. Ekkor azonban a kapitány hirtelen hátra fordult, és a többiek felé szegezte tekintetét.
-Mindenki vonuljon vissza! Túl sokan vannak, közülünk pedig sokan sebesültek meg!
- Nem tudunk biztonságban visszaérni, addig még a titánok a nyomunkban vannak. - szólaltak fel páran.
-Tudom, ezért fogom elterelni a figyelmüket és hátulról megtámadni őket, ezzel nyerek egy kis időt másoknak - mondta ki ezeket a szavakat.
- Én is segítek! - vágtam rá.
Levi huzakodóan, de végül rábólintott, hogy segíthetek neki. Se több, se kevesebb se kellett, mindketten egyszerre tértünk le az útról, és támadtuk meg az ellenséges lényeket.

Végezetül pár kép Leviről*-*

Itt is lenne a következő fejezet. Ez egy picit hosszabbra sikeredett, de remélem így is elolvassatok. Köszönöm, hogy időt szántok az olvasásra. Ha bármilyen véleményetek van, nyugodtan írjátok meg. Örömmel fogadok mindent véleményt. Ha bármilyen jellegű hibát észleltek, azért bocsánat, igyekszem kijavítani őket.❤
Legyen további szép napotok/estétek!