Szerelem a harcban [Levi Ackerman x Reader]

13. Fejezet: Csillagok

- Jól van, menjünk inkább elintézni a dolgainkat, aztán pihenjünk le valahol - tólt el magától finoman. Majd nagynehezen megindult előre, kifelé a barlangból.

Nem tudtam, szabad e követnem, de vágytam a társaságára. Vele akartam lenni, és ezt kimutatni. Fogalmam sincs mi ez a különös érzés, ami kishíján kirobbanni készül belőlem, és letámadni Levit, hogy örökre vele maradhasson.

Félre értések ne essék, nem levadászni akarom szegény férfit. Csak biztonságban magam mellett tudni. Hisz, látszik, mennyi fájdalmat élt át, és mennyi szenvedés van még benne elnyomva, ami csak arra vár, hogy egyszer kitörjön onnan.

Lehet sosem fog kirobbanni belőle. Azonban, akkor belülről marja lassan szét, miközben szétterjed az összes traumája és negatív emléke a testében.
Olyan kicsi, és törékeny belül. Biztos neki is jól esne egy olyan társ mellé, aki megérti és életét kockáztatva is stabilan áll mellette. Akire támaszkodhat.
Ilyen személy akarok lenni az életében, aki a társa.

Nem számít hányszor fog eltaszítani magától, és mennyire érzéketlennek mutatja majd magát, csak hogy elfedje gyengeségeit, és ne tudjon magához közel engedni. Én akkor is próbálkozni fogok.

Utána sétáltam, egyenesen ki a barlangból.

A lovához sietett.

Fekete hajtincsei a szemébe lógtak. Szemeit lehunyva tartotta. Homlokát az állatéhoz nyomta.

Jól mutatnak egymás mellett. Látszik, hogy megbíznak egymásban. Ezért is alkotnak olyan jó csapatot.

-Mit bámulsz? - nézett rám fél szemmel

Már hozzá szoktam az ilyesfajta stílusú beszédéhez, ezért csak megmosolyogtam.

-Semmit. Egyébként az ég ma rendkívül tiszta. Jól látható ahogy fényes csillagokkal van borítva - emeltem az égre tekintetem.

A szél lágyan fújdogált. Körülöttünk a fák lombjait kitöltő ágakat és leveleket táncoltatta. A természet muzsikáját az apró rovarok dolgoskodása és a messziről elhangzó óriások lépkedései töltötte ki. Békésnek tűnt körülöttünk a környezet.

-De, tényleg tiszta most az ég. És szép. - nézett mostmár ő is az égre

Egy pillanatig még fürkésztük a ragyogóan tündöklő csillagokat, majd arra lettem figyelmes, hogy Ackerman már az arcomat figyeli.

-Hm? Valami baj van? - kérdeztem kedvesen

-Nincs. Csak most ahogyan a csillagok fényei megvilágítják az arcod, látszódik mennyire szép is - közölte közömbösen

-Köszönöm - mosolyogtam enyhén zavartan - Szerintem mostmár ideje lenne bemmünk aludni egyet. Illetve a lábadat is pihentetni kéne, nehogy rosszabbodjon az állapodod

Miután elmondtam ezeket, tettem egy lépést előre, ezzel jelezve, hogy irány vissza a barlangba.

- Várj! - jelentette ki határozottan, anélkül, hogy felém fordult volna.

-Miaz? - néztem rá

- Azt mondtam, hogy várj. - ismételte meg, még határozottabban mint előtte.

Ijesztő kisugárzása van, amikor ennyi magabiztossággal és önbizalommal a hangjában beszél.

Mostmár rám nézett. Szemeivel élesen az enyémbe nézett. Leblokkoltam a tekintetétől. Szinte csak ezzel az egy pillantásával sikeresen elérte, hogy egyhelyben maradjak. Lefagyva.