𝐈 𝐍𝐞𝐞𝐝 𝐔 | 𝐽𝑢𝑛𝑔𝑘𝑜𝑜𝑘

Part 5

Másnap mikor felkeltem, ahogy mondani szokás, hasamra sütött a nap. Mikor rápillantottam a telefonomra fel sem fogtam amit láttam. Reggel 10 óra volt. Nem hittem a szememnek. Elkéstem. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem. Rohantam Larához. Szélsebesen suhantam be az üzletbe. Mikor kezdtem volna elnézést kérni, hirtelen egy ismerős zene jutott a hallójárataimba.
-BTS? - gondoltam magamban.
-Lara? - kerestem a lányt mert sehol sem találtam.
Pár másodperccel később belépett az ajtón.
-Végre! Merre jártál? - kérdeztem kicsit aggodalmasan.
-Ezt én is kérdezhetném - mondta.

Ennek hallatán egy kicsit elszégyeltem magam.

-Ne haragudj... De... - kezdtem volna megmagyarázni helyzetemet.
-Ne. Nem kell magyarázkodnod. Megértem. Jungkook fiú meglátogatott még az éjszaka folyamán, mi? - szakított félbe és igen perverz fejjel kísérte mondanivalóját.
-Mi? - kérdeztem kissé megrökönyödve.
-Jó jó... Ezt sem kell magyaráznod - mondta, majd az imént befáradó vevő kéréseinek tett eleget.

Lesokkoltan ültem, és csak a következő vendég látogatása zökkentett ki  gondolataimból. Munkába álltam. Pár óra múlva már kibírhatatlanul fájt a fejem. Nagyon rosszul éreztem magam. Szédültem és még talán lázasnak is éreztem magam. Vettem be gyógyszert, de ez sem segített. Mikor Lara is észrevette, hogy valami nem frankó velem, egy gyors hőmérés után azonnal hazaküldött. Majdnem 39 fokos lázam volt. Nem tehettem mást, hazamentem. Otthon egy újabb adag gyógyszert vettem magamhoz. Átöltöztem, majd lefeküdtem az ágyamra. Csak bámultam a plafont. Körülbelül 30 percen át elemeztem a plafon festésének minőségét és gondolkodtam minden félén, többek között Larán és a BTS-en. Mi van ha csak azért mondta hogy nem Kookie szimpatikus neki, mert... Halálosan belé vagyok zúgva.

Olyan durva, hogy ő a leghelyesebb, legtökéletesebb, legtehetségesebb és másoknak nem ő a biasa. Nehéz elhinni hogy más, másra mondja ugyan ezeket a jelzőket. Mennyire nem vagyunk ugyan olyanok... A Cookys plüssömre néztem, és valami hihetetlenül rossz érzés kapott el. Egy szerencsétlennek éreztem magam. Nem vettek fel az ügynögséghez. Így soha nem  találkozhatok vele... Soha... Soha nem foghatom meg a kezét... Nem szólhatok hozzá... De még még csak látni se láthatom... Elszomorító a tudat hogy soha nem lesz semmi, de én mégis reménykedek. Én mégis küzdök érte. Én még is feladtam mindent miatta. A családom, a hazám, a barátaim, és minden, ami otthon volt. Mekkora hülye voltam, hogy mindent feladtam egy olyan szerelem miatt, ami még csak nem is biztos. Roppant hiszékeny voltam... Na meg naív... Nem is tudom hova gondoltam magam. Nem vagyok kitűnő semmiben... Véleményem szerint se táncolni, se énekelni, de még csak rajzolni sem tudok normálisan... A külsőm meg... Áh soha nem leszek olyan, aki Jungkooknak is tetszik.

Majd a plafonra néztem és folytattam e negatív gondolatmenetemet. Kicsit mikor észbekaptam, hogy a szomorkodás nem old meg semmit, próbáltam témát váltani. Próbáltam megoldást találni a jelenlegi helyzetemre. Próbáltam elfelejteni Jeonggukot. Szörnyű erre gondolni is... Nem gondoltam bele amikor belevágtam. Nem így terveztem. De mindegy. Ez van... Ezt kell elfogadnom. Ebből kell valahogy kilábalnom. Itt gondolataim félbeszakadtak, mert annyit hallottam hogy nyílik az ajtó, és valaki belép az előszobába. Felültem és néztem a szobaajtóm fele. Egyre kölzelebb hallottam a lépteit. És ekkor belépett ő...