-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
🥀ℍ𝕒𝕟 𝕁𝕚𝕤𝕦𝕟𝕘🥀
Túl messzire mentem. Hallgatnom kellett volna rá. Óvatosan nyakamhoz nyúltam, majd amint elvettem kezemet, megpillantottam a sűrű, bíbor színű véremet. Ez volt az utolsó dolog amire emlékszem.
-Minho...sajnálom.
(...)
-Ha hamarabb hívom ki a mentőket, Felix, akkor nem történt volna ez!
-Ne okold magad, Jeongin, nem a te hibád. Erről mind Minho tehet–
-Minho azt tette, amit mindannyian megtettünk volna! Ez a Jisung kölyök tehet arról, hogy most a halálán van...
-Changbin, mit keresel te itt?!
-Chan mind a kettőtöket hívat. Azzal amúgy se segítitek, ha itt pityeregtek mellette.
Pedig segítettek. Addig amíg ők itt voltak, bele sem gondoltam, mennyire fáj a nyakam. Miután elmentem, már éppen próbáltam volna, talán az örök álomba borulni, mikor lépteket hallottam, amik határozottan az ágyam felé közeledtek.
-Lám, lám, a híres Han Jisung. Sok vért vesztettél aranyom, de annyira nem, hogy belehalj. Rövidre fogom, mert még rajtakapnak: mivel Minho nem bírta megtenni, én foglak átváltoztatni. Ma este visszajövök, addig el ne merj menni. Hidd el, sokkal jobb lesz úgy "élned".
(...)
Nem bírtam tovább. Üvölteni akartam és megverni azt, aki ezeket a szavakat vágja hozzám. Mikor kinyitottam szemeimet, el sem akartam hinni, hogy nem egy kórházi ágyban fekszek és jobb karomban sincs infúzió.
Sötét volt, bár kintről, beszélgetések moraja hallatszódott be. Kíváncsiságom ismét legyőzött és meglepően könnyen, de kiszálltam az ágyból, majd remegő kézzel nyúltam a kilincs felé.
-Ti ketten még itt maradhattok, de mivel Seungmin, Jisungra pályázik, jobb lenne, ha ő nem itt lakna, hanem a saját lakásában. Még a végén a tanács rátok talál–
-Akkor vele megyek!
-Te nem vagy normális, Minho! Szerinted nem történne meg még egyszer, amit tegnap tettél?!
Hiába próbáltam csöndben hallgatózni, az alattam megreccsenő padlódeszka meghiúsította tervemet.
-Sungie! —Minho kétségbeesetten ölelt át hátulról, egyik pillanatról a másikra, majd belefúrta arcát a vállamba— Nem fog megismétlődni, ígérem.
-Jó, hiszek neked. —válaszolt egy velem egymagas srác, majd nyakát kezdte simogatni— Viszont most induljunk, úgyis ennünk kell.
Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, de szinte senki sem járt az utcán, csak mi heten. Igaz, nem éppen libasorban mentünk, hisz az előbb említett srác, Chan, méterekre előrébb járt már, míg Jeonginék és Felixék direkt lassabban jöttek mögöttünk. Ahogy figyeltem, társaságunk valószínűsíthetően legidősebb tagját, amint egy kereszteződésnél megáll és hirtelen eltűnik, elemezgetni kezdtem ajkaim közt, azt a szót, amit eddig nem mertem kinyögni. Őszintén, rendkívül hihetetlen volt, hogy kimondtam.
-Vámpírok...
-Bárcsak ne léteznének. —tette hozzá Minho, majd karjaiba vett és egy szempillantás alatt ott voltunk a házamnál— Sajnálom, nem tudtam elviselni a többiek hangját.
Mondani szerettem volna, hogy én nem hallottam semmit, de tudtam mit mondana rá.
🥀𝕃𝕖𝕖 𝕄𝕚𝕟𝕙𝕠🥀
Amint felértünk az emeletére, félve tettem be lábamat a lakásába. Egy darabig nézegettem a bekereteztetett családi képeket a nappalija falán, ám ahogy teltek az évek, egyre kevesebb hozzátartozója szerepelt rajtuk, ettől a tudattól, pedig egy furcsa, talán szomorúság kúszott végig a testemen. Hatalmas csönd telepedett a kicsiny lakásra, ezért elindultam megkeresni Jisungot. A szobájában állt, az ágya elött. A szoba egyik felében egy szárítóra voltak kiterítve az ágyneműi, ám az ágyon még mindig ott volt, már szinte feketés színt felvett vére.
-A nappaliban leszek, ha bármire szükséged van, ott megtalálsz. —jelentettem ki, de mielőtt még megfordulhattam volna, karjait derekam köré fonódva éreztem meg, arcát pedig nyakamhoz nyomta, ezáltal megérezhettem lassan potyogó, hideg könnyeit.
-Kérlek, Minho, ne menj el. Tudom, csak tegnap ismertelek meg, de úgy érzem, hogy már sokkal régebb óta csücsülsz a szívem csücskében...
Szavaival, dobogásra bírta, eddig befagyott szívemet. Lassan viszonoztam ölelését és csitítgatni kezdtem, hisz a most először érzett mérhetetlen szomorúság, illetve aggodalom egyszerre csatáztak bennem. Pár perc múlva elhajolt tőlem, így láthattam, könnyektől áztatott arcát. Ujjammal finoman letöröltem az újonnan kibuggyanó cseppjeit, majd lassan vezetve bőrén, ajkai mellé értem, amik hívogattak egy mesébe illő, tökéletes csókra. Látta rajtam, mennyire félek megtenni, de fura módon, bízott bennem. Lassan tapadt ajkaimra és kezdte őket először gyermeki puszikkal kényeztetni. Hamar megembereltem magam: nekinyomtam a falnak, majd kezeim közé véve, puha arcát, egy szenvedélyesebb csókba invitáltam. Éreztem, ahogy halkan belenyög csókunkba, ezért elhúzódtam, és felduzzadt húspárnáira tettem ujjamat.
-Ugye tudod, hogy még nem et–
-Bízom benned.
Nem tétováztam. Visszahajoltam ajkaira és egy gyengéd szúrás után, cseppenként élvezni kezdtem, zamatos és ragyogó, vörös nedűjét. Tudtam, hogy jól esett neki, ezért lejjebb mentem. Ismét kulcscsontját céloztam meg. Boldogan tapasztaltam, hogy a korábbi harapásnyom még mindig ott díszeleg, ezért gondoltam, felfrissítem, a nyomot. Mikor végeztem, Jisung, egy jóleső nyögéssel tisztázta, hogy nem fájt neki. Lihegve és résnyire nyitott ajkakkal váltam el tőle, hogy láthassa, milyen is vagyok, valójában. Jobban belegondolva, nem is tudom, mi volt vele a tervem. Talán tényleg az, hogy megmutassam a legmélyebb titkomat? Mert szerintem azt értem vele, hogy teljesen megundorodjon tőlem.
Figyeltem, ahogy az ajkán okozott sebből, lassan megered vére, majd észre véve azt, halvány mosoly szökik az arcára.
-Máris elfáradtál, vagy ennyire rossz az ízem? —tette fel a kérdést egy játékos vigyorral arcán, mire nem tudtam máshogyan reagálni.
Nem vesztegetve egy percet sem, az ágya szélére ülve, ölembe húztam és direkt, ajkaink közt egy leheletnyi rést hagytam. Halk kuncogása hatására megszorítottam csípőjét, ám ő a hajamba túrva jelezte, nem fogom tudni legyőzni. Amint ajkaink összeértek egy újabb, heves háborúra, megcsörrent mind a kettőnk telefonja.
-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
