-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
🥀ℍ𝕒𝕟 𝕁𝕚𝕤𝕦𝕟𝕘🥀
Nemrég történtek, mégsem tudom felidézni az elmúlt eseményeket. Ahogy beértünk, Seungmint ünnepelni kezdték a bent lévő...vámpírok. Nem egytől hallottam, hogy azért büszkék, mert a családom kiirtása eddig Minho feladata volt. Ebbe belegondolni szívfájdító volt. Mégis, hiába mondogatták a nevét, nem hittem nekik. Amíg nem tőle hallom az igazságot addig nem hiszem el.
Hosszú út volt, amíg elhoztak a cellámig. Harapásaik egyáltalán nem voltak hasonlíthatóak barátoméhoz, sőt, tüzetes ellentétük volt. Mikor már az utolsó személy is belém rúgott párszor, Seungmin karomnál fogva kezdett egy folyosó felé rángatni. Pár perc után meg is érkeztünk a nevemmel ellátott cellához. Ennyire vártak volna? Kísérőmnek nem kellett sokat lökdösnie, hisz a vérveszteség miatt elég volt csak egyszer meglöknie és már a hideg kövön feküdtem.
-Próbálj életben maradni aranyom, úgy lesz a vicces! —közölte hidegen, majd rám zárta a vasajtót.
Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem ugyan abban a pozícióban. Olyan érzés volt, mintha az idő is lassabban telne ebben a világban. Mikor végre sikerült magamon erőt vennem, a hozzám közelebb lévő sarokhoz másztam és a falnak támaszkodva, végre fel tudtam ülni. Végtagjaim, amiken egyre jobban látszottak a kék, illetve zöld foltok, iszonyatosan fájtak, a harapásnyomokból, pedig helyeként a vérem is folyni kezdett. Nem sokra rá, egy furcsa hangot hallottam meg. Olyan volt, mintha valaki sírna. Gondoltam biztos más is van itt rajtam kívül, viszont nem értettem miért kezdett összeszorulni a szívem a hangjára.
-Min...ho, kérlek... Nagyon félek... —könyörögtem alig hallhatóan, hátha...valaki...meghall.
-Jisung! Jisung, hallasz?! Itt vagyok! —kiáltott vissza egy hang, mire annak irányába néztem, Minhot pillantottam meg, aki kisírt szemekkel feküdt az ágyamon.
-Minho! Kérlek ments meg! —megpróbáltam közeledni felé, de mintha valami fal lett volna köztünk, nem tudtam tovább menni.
-Ne félj, Sungie, sietünk ahogy csak tudunk! Ki fogunk téged hozni onnan. —nyújtotta felém a kezét, bár sikertelenül.
Ahogy néztem vágyakozó alakját, egyre biztosabb lettem, hogy akik itt vannak, mind hazudnak nekem. Miért verne át engem? Miért használna ki engem? Mindenesetre, meg kellett kérdeznem.
-Seungmin...olyan dolgokat mondott, amik... Ugye, igazat mondtál nekem korábban, Minho?
Nem kellett válaszolnia, hisz arca és annak oldalra fordítása mindent elmondott. Az eddig darabjaira hullott, konkrétan atomjaira bontott szívem, végleg eltűnt. Ajakim remegni kezdtek ezért arcomat tenyereim közé vettem, mikor azonban Seungmin nyitott be a cellámba.
-Fogalmam sincs kisaranyom, hogy csináltad azt előbb, amit, de meg ne próbálj elmenekülni! —kiáltotta rám, mire még kisebbé próbáltam kuporodni— Különben is nagyszerű hírem van! A tanács fülébe jutott, hogy a drága kis barátaid, Chan vezetésével ki akarnak téged szöktetni! A lényeeeg...hogy kicsit várunk a megöléseddel.
-Ennek örülnöm kellene? —kérdeztem tőle, teljesen lekezelő hangnemben, mire válaszra sem méltatva kapott fel a földről és hajolt közelebb a fülemhez.
-Most, hogy belegondolok, én még nem is kóstoltalak...
🥀𝕃𝕖𝕖 𝕄𝕚𝕟𝕙𝕠🥀
Fogalmam sincs hol csesztem el ezt az egészet. A földön, vagy Mirohban? Egy hónapja vagy pár napja? Miért hittem, hogyha elmenekülök onnan, nem fog a múltam kísérteni? A harag magam felé, kezdett elhatalmasodni felettem, ám az a bizonyos naiv érzés még mindig uralta a testemet. Ahogy ott feküdtem egymagamban, a telefonom hirtelen megcsörrent, ami barátaim érkeztét jelezte. Bármilyen boldog befejezést is találtak ennek a szöktetésnek, teszek róla, nekem ne legyen boldog. Jisung érdekében, meg kell tennem...
-Gyorsan mondd el és menjünk. —sürgettem Chant.
-A tanács számít ránk így nem az ő kiirtásuk lesz az első cél. Tekintve azt, hogy Hyunjin erőssége a gyógyítás, Changbiné a manipuláció, enyém az erő, te pedig a lopakodás mestere vagy, ezek alapján terveltem ki az egészet. Hyunjin végig a házak tetején lesz és védeni fog minket, míg te beviszel minket az épületbe. Mivel Seungmin korábbi elmondásaid szerint a tanács kiskedvence, őt fogjuk kivégezni.
-És hogy fogunk kijönni?
-Changbin el fogja intézni, hogy amíg mi Seungminnal és Jisunggal vagyunk, addig az épületben teljes káosz törjön ki és mindenki ölni kezdje a másikat.
-És mi lesz vele a jövőben? Keresni fogják!
-Szerintem ezek után, Jisung nem nagyon szeretne majd utódot... Elhitetni meg senkivel se fogjuk tudni a Mirohban, hogy vámpírvadászok már nincsenek. —tette végül vállamra kezét Chan, majd elmosolyodott.
Nem sokra rá, Hyunjin és Changbin is belém kapaszkodott, hogy Mirohba menjünk. Megérkezve a lerombolt városba, barátaim kíváncsi pillantásokat vetettek a néptelen helyre, míg én, a vér és a törmelékek szagát szívtam ismét magamba. Hyunjin miután átnézte a helyet, követve Chan tervét, már a háztetőkön figyelte a várost. Már előre sajnálom barátaimat, hogy nem az ő tervük szerint fog ez az egész történni.
-Hahó, Minho? Nélküled nem találunk oda. —veregette meg a hátamat Changbin mire erőt vettem magamon és elindultam a tanács épülete felé.
-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
