Csak egy győztes lehet [Vkook]

XVI.rész

Ha kb. egy héttel ezelőtt történt volna meg ugyan ez, akkor nem nagyon lett volna indokom kiakadni ezen, sőt inkább izgatottan várakoznék az eseményre, minden időmet a gyakorlásnak szentelve, de most nem feltétlen akarom, hogy ezen esemény miatt esetleg tönkre menjen az eddig a pontig igen rövid kapcsolatunk. Nem hazudok, hogyha azt mondom nem kicsit akadtam ki ismételten, habár csak nemrég sikerült ténylegesen lenyugodnom. Ráadásnak hozzátenném, mivel már a hivatalos papírokat aláírtam, sőt aláírtuk, ebből kifolyólag nincs mód a kilépésre a rendszerből, vagy hogyha mégis netalántán megpróbálnám, s a folyamat sikeresnek bizonyulna a közvélemény félelemnek, s gyengeségem jelének ítélné tettem.

-Mi a francért csinálják ezt?! Nem lett volna szabad megváltoztatniuk – adtam hangot kiakadásomnak, immáron nem túl nyugodt hangleejtésben kiejtett szavak formájában, hiszen rossznak nevezhető szokásom szerint kifejezetten könnyen felkapom a vizet. – Taehyung én nem szeretnék ellened játszani! Nem szeretném, hogy esetleg közénk álljon – ami a szívemen az a számon, így ennek megfelelően adtam ki gondolataim az idősebbnek, hátha együtt átbeszélve elfogadható kompromisszumra, esetleg megoldásra juthatunk. Eközben a mellettem ülő -hiszen ezen ponton már mind a ketten ülő helyzetben foglaltuk el helyünket az ágyán- fiú már az indulatjaimat fel sem véve egy aranyos félmosollyal, szemeimbe pillantva vára legutolsó mondatom végét, a megszólalásának lehetőségéért.

-Kookie, nyugi, akárki is nyer azon a hülye versenyen, akkor sem lesz semmilyen hatása a kapcsolatunknak – nyugtatgatott kedves, törődő szavaival, de belül így is megmaradt számomra a belülről lesújtó aggodalom, mi lelkem mélyén feszített, s ezt észre is vehette -Ígérem – tette hozzá egy ártatlan mosoly kíséretében. Erre hevességem lecsillapodott, ennek ellenére tudat alatt mégis mozgatott valami, abból az okból, mivel tudtam, hiszen láttam, s szavaiból éreztem, hogy V-nek élete a verseny, s ha elveszíti ezt félek összetörné a saját maga elé állított elvárások nem teljesítése.

-Rendben TaeTae – ejtettem meg felé én is egy halványnak bizonyuló mosolyt – Remélem igazad van, előre is sok sikert – őszintén hagyták el ezen szavak az ajkaim, azon aggodalmaskodásomat félrevetve is, miszerint jó lenne -mivel az előző megmérettetésen amin részt vettem elvesztettem a küzdelmet- ezt most megnyerni saját jóhírnevem szempontját tekintve, viszont lelkem bőszen sugallja a legjobb amit tehetnék szerelmem – ha nevezhetem így újonnan így elkeresztelt barátom- érdekében hagyom magam leverni általa.

Ekkor döntöttem úgy, én is átkutatom a telefonom ilyesmi tartalmakért, s mikor a csapattársaim kétségbeesett üzeneteire pillantgattam tudatosult bennem, mennyire is aggódhattak eddig miattam, míg nem voltam elérhető a szó szerint értelmezhető kirohanásom elteltével. Mindannyian, de főként az aggódó Jin bombázta tele a Line-omat, ezen felbuzdulva írtam is nekik vissza: minden rendben, viszont szeretnék holnap találkozni velük. Úgy ismerem őket, mint a saját tenyeremet, így szinte biztosan vettem ott lesznek ezen a rögtönzött találkozón az elkövetkezendő napon.

Nehezen, s azzal a tipikus jelenetsorozattal, mivel a friss párok gyakran küszködnek, miszerint az ötszázezredik elköszönés után sem tudnak megállapodni ki is váljon el előbb a másik közvetlen közeléből végül utunkra eredtük, mi míg számára csak egy ajtóbecsukás, s pár lépés, addig rám pár percbe telő autóút várt hazáig, min végig az ezen délutánon végig futó események törtek elő emlékeim kavalkádjából, ezzel egy halvány, bohókás mosolyt előidézve láthatólag fáradt arcomon. Érdekesnek véltem azon tényt, ahogyan veszekedés indíttatásával léptem be azon a bizonyos kapun, mégis annak tulajdonosát, mikor már kifelé vettem az irányt már büszkén nevezhettem a páromként.

Mai napnak élmény-dússága mivoltából hullafáradtan vonszoltam el magam a közlekedési járművemtől egészen a tulajdonomat képző épület bejáratiajtajáig, majd azon szinte beesve vánszorogtam el ágyamig, amin telefonom kezembe kapva átlestem a mai napra még egyszer, s utoljára közösségi oldalaim feedjét, vajon van e olyan újdonsült tartalom mivel még nem találkoztam mostanság. Ezen, e mellett még más teendőimet elintéztem, utána máris fáradtan, ennek ellenére kifejezetten elégedetten vonultam el álmaim birodalmába ezen huszonnégy óra lezárásaként.

A még elalvásom előtt beállított ébresztőm más helyzetben kellemes, de most kifejezetten irritáló hangos zenebonájára ébredtem, tudva készülnöm kell a barátikörömnek szervezett rögtönzött találkozóra. Szokásosan a fürdőbe irányítottam a még fél-álomban lévő magamat, ahol arcomat fogammal együtt megmosva frissültem fel, már-már egy nagyából éber állapotba. Ezen felül még pár higiéniai- és a külsőm szempontjából fontos -fésülködés, öltözködés- tevékenységet, így időben indulásra készen is álltam.

Mivel itthoni teendőm már nem igazán akadt, és időm is rengetegnek ígérkezett a találkozóig így, hogy elüssem az időt, ezen felül a saját egészségem szempontjából is fontosnak vélve nem a minden napi használatra szolgáló járművel felé vettem utam, hanem egyből gyalog indultam meg a nem is olyan messze lévő megbeszélt helyszínre, ami Jin házát -mi szinte már második otthonomnak nevezhető- jelentette. Ahogy egyre inkább közeledtem a belváros felé -mivel mi Taehyunggal a külváros nyugalmát élvezzük-, ahol a panelházak egy sémára alapuló „erdejében" lapuló , egy hatodik emeleti, takaros kis lakás felé, mi Seokjin tulajdonát képezi, úgy egyre aluralkodott rajtam az idegesség.

Ezen sétán ugrott be az a gondolat, mivel az azonos neműek kapcsolata nem a legelfogadottabb dolog, mint Koreában, mint sajnos a legtöbb helyen a világon, ezért fentállhat az a probléma, hogy némely barátom nem fog elfogadni ezzel a tulajdonságommal, ennek ellenére reménykedtem a legjobban, végül is ők a legjobb haverjaim, csak nem ítélnek el. A gyomorgörcsömet félretéve szedtem össze magam, s elhatározva beszélni fogok velük erről kanyarodtam be a nekem kellő panel utcájába. Beütöttem a kapu mellett a kódot -mit Jin adott meg még régebben- így hangos sípolással nyitódott ki a hatalmas fémajtó, ezzel belépést nyújtva a tízemeletes épületbe. Egy rövid lépcső vezetett fel a földszintre, ahol a lift hívógombját megnyomva indult is meg a nagytömegű felvonó értem.

Ezen szűkös helyre belépve, mint mindig, most is elfogott egy kisebb klausztrofóbia érzése, viszont szerencsémre ez nem tartott sokáig, mivel észre se vettem már fent találtam magam a nekem kellő emeleten. Innentől már mondhatni könnyű menet várt, mi csak kettő vagy három lépés megtételét jelentette a falap, aminek keretén a csengő megnyomásával jeleztem érkezésem. Nem kellett sokat várnom, már nyitódott is a belépésem akadályozó bútordarab, s mögűle váratlanul nem a lakás tulajdonosa, hanem már Jimin feje bukkant elő, mivel ezek szerint már előttem megérkezett.

-Szia Kookie! – köszönt, s mögötte meg pillantottam Hoseokot és természetesen a harmadik tagunkat is. Mindenkit köszöntöttem, közben meg belépve az előszobába rúgtam le magamról cipőmet, hiszen az elég tisztaságmániás „anyukánk" egyből fejen vágna egy serpenyővel, ha ezt nem tenném meg azon nyomban, amit megérkezek. Ezen szokásos műveleteim elvégzésével már indultunk is meg a nappaliba, hogy a kanapén átbeszélhessük a történteket.

Bónusz kép: