Hozzád Tartozom //Taekook//

6.

Minden aggodalom ellenére Taehyungék Busanban töltötték az éjszakát. Ugyanabban a hotelben szálltak meg, ahol Taehyung múlt héten. Hanbin az úton ismét sírni kezdett, Taehyung pedig úgy döntött, nem hagyja, hogy a fia szomorú legyen. Boldogan akarta látni, és őszintén, távol akart maradni Minhyuktól egy ideig. Olyan sokáig, amennyire csak lehetett.

Másnap reggel már Hanbin kopogott, de először nem kaptak választ, csupán csend fogadta őket. Taehyung nem volt elég gyors, így Hanbin benyitott, és a bent ülő orvos és Jungkook is meglepődve néztek rá. Taehyung azonnal elnézést kért, majd Hanbin kezét megfogva hátrálni kezdett a szobából.

— Hagyja csak nyitva, már úgyis végeztünk. — mosolygott a nő, majd még pár utolsó mondat után az ajtó felé sétált. Félúton azonban megtorpant, és visszafordult. — Mr. Jeon ide valósi?

— Nem, Szöulban élek. De Busanban születtem. — válaszolt az ágyon ülő. Az orvos pironkodva megköszörülte a torkát.

— És lenne kedve találkozni, miután felépült? Szívesen megismerném; nem csak, mint pácienst. — hajtotta le a fejét az alacsony, barna hajú nő. Taehyung nagyot nyelt a párbeszéd hallatán. Jungkook nemlegesen megrázta a fejét. —Nem kell azonnal válaszolnia, majd beszélünk róla ha legközelebb jövök. — hajolt meg kissé az orvos, majd hátat fordított, és kisétált Taehyungék elé. — Miben segíthetek?

— Mi... valójában Jungkookhoz jöttünk. — mosolyodott el Taehyung. A nő elpirult, majd egy bocsánatkérés után megfordult, és elsietett. Taehyung kinyitotta az ajtót, és Hanbint előre engedve ismét belépett Jungkookhoz.

—°—

— Szia, Minnie! Hogy vagytok, mi újság? — szólt a telefonban mosolyogva Taehyung. Igazán kellemes volt a nap Jungkook társaságában, annak ellenére, hogy délután eleredt az eső. Taehyung végre boldog volt. Nem zavarta semmi, nem nyomták a sötét, nehéz, bonyolult gondolatok, csak boldogan beszélgetett a fiával és Jungkookkal.

— Nos, velünk minden rendben... — köszörülte meg a torkát a kék hajú. Csendben maradt, talán túl sokáig, így Taehyung aggódni kezdett.

— Biztos? Olyan a hangod, mintha valami baj lenne. — a vona másik felén lévő személy sóhajtott. Taehyung elemelte a fülétől a telefont, majd elhadarta, hogy a folyosón telefonál, és kilépett a szobából.

— Minhyuk az. Ő... Jézus, nem is tudom... h-hogy mondjam... — a vonal másik felén szipogás hallatszott, majd egy másik, mélyebb hang szólalt meg, majd az ő kezébe került a telefon. — Itt Yoongi.

— Yoongi! Mi a baj? Jimin sír? — Taehyung feszülten sétált fel és alá a folyosón, a körmét rágva. Jimin bár keveset aggódik, rendkívül érzékeny. Talán mert ennyire optimista, a negatív dolgok eget rengető nagy dolgok számára. És Taehyung tudta ezt, mégis, majd szétvetette az idegesség.

— Jimin sír. — hallatszott a tömör válasz. — Őszintén, nekem is sírni lenne kedvem.

— Mondd már, mi történt?

– Még mindig Busanban vagytok? — Yoongi mély levegőt vett, váltott pár szót Jiminnel, majd újra a füléhez emelte a telefont.

— Igen, Jungkooknál.

— Jimin keresett, nem is egyszer. Én is próbáltalak hívni.

— Ne haragudj, le volt halkítva a telefonom, én...

— Nem ez a lényeg. Aggódtunk, főleg Jimin, így úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hozzád, hogy megnézzük minden rendben van-e.

— Nem bízok Minhyukban... — hallatszott tompán Jimin hangja Yoongié mellől. Taehyung egyre idegesebb lett, de csendben maradt, várta, hogy Yoongi folytassa. Ismét úgy érezte, mintha valami figyelné.