Destiny /Vkook/ ~Befejezett~

2.

Jungkook pov.

Döbbenten nézem a mellettem elsuhanó fiút, aki a szomszédos terembe szalad be. Ha jól tudom, oda a felsősek járnak...egész végig ilyen közel volt hozzám? Nem. Ő nem lehet az, lehetetlen. 

Fejemet rázva megyek be a termembe és ülök le a helyemre. Előveszem a könyveim és mielőtt az agyam újra forogni kezdene a fiún, inkább fülembe helyezem fülhallgatómat, egy hangos, dobhártya szaggató zenét teszek be, hogy teljesen biztosra menjek. 

Az óra lassan elkezdődik, de annyira álmos vagyok, hogy tisztára leragad a szemem. Az álmok miatt nem merek elaludni, ezért is keveset, alig pár órát alszok. Próbálok a tanára fókuszálni, vagy a mellettem lévő barátomra figyelni, aki a pad alatt eszi a chipset. Minden próbálkozásom kudarcba fullad, mert egyre nagyobb, hosszabb pislogás után, nem tudom többé kinyitni a szemem. Magával ragad a puha könnyedség, mintha felhőkön feküdnék, de belül érzem a szívemben lévő rettegést. 

A egy újabb pislogás után, újra a piros lámpás folyóson vagyok. Semmi sem változott, minden ugyan úgy nézett ki, ahogyan mindig is lenni szokott. A piros fény villog a keskeny folyóson, ahol pár pillanatig nem is tartózkodik senki, csak utána jön be a jól ismert fiú. 

Rettegve nézek rajta végig, mintha a kaszás jött volna el értem, pedig ma nem engem visz el, hanem őt. Refleksz szerűen kapom a kezemet a mellkasomhoz, hogy  enyhíteni tudjam a szorító érzést szívemnél, ne talán visszafogjam, nehogy kiszakadjon a helyéről. Általában nem tudok mozdulni az álmomban, de most mégis sikerül. A kezem elemelkedik a testemtől és a mellkasomnak ütődik, döbbenetet váltva ki belőlem, háttérbe szorítva a feltörő félelmemet. 

Kihasználva azt, hogy szabadon mozoghatok közelebb megyek a fiúhoz. Az arca tényleg ördögien hasonlít arra a fiúra, akit nemrég láttam. Annyi különbséggel, hogy most könnyek mossák arcát, pirossá téve hatalmas őzike szemeit. 

A teste remeg a visszafojtott sírás miatt, görcsösen tapasztva hátát a falnak. Ujjait a megszokott módon hajába vezeti, de így ilyen közelről látom, hogy vékonyka ujjak között marad egy-két hajszál is. Látszik szemein mennyire is elveszett, szomorú, összetört. 

Újra megjelenik, Ő...

Az ő arcát még mindig nem látom a kapucni miatt, de a kezében szorongató éles tárgyat, már messziről észreveszem. Lépései határozottak, lényegre törőek, kis habozás sem látható mozgásán. Úgy megy, akár egy ragadozó. 

Megragadja a mit sem sejtő fiút...

Mielőtt a szőkeség észhez térne, mi is történik éppen, a démon meglendíti a kést. Ebben a pillanatban el is fordulok, szemeimet fájdalmasan összeszorítva, tenyeremet szorosan fogva füleimhez. Mind hiába..

Hiába a hangos zene, kezeim védelmező szorítása hallójáratomnál, mégis hallom az üvöltését. A kés folytonos suhanását, a bőr különleges hangját, mikor az éles tárgy átszakítsa azt, ruháival együtt. A vér csöpögését, annak vasas illatát, ami akaratom ellenére is belekúszik az orromba. Hallom a test csapódását, mikor találkozik a kemény földdel, az ismeretlen fiú lépteit, mielőtt elhagyja a tett színhelyét. Magára hagyva a halott fiút...

Felébredve a szörnyű álomból ordítok fel, majdnem hátra esve a székemben. A fejemet ide-oda kapkodom, míg levegőt nagy mennyiségbe szívom be fájó tüdőmbe. Szívem eszeveszettül dobog, rettenetesen fáj, amitől tudom....pánikrohamom van.