Destiny /Vkook/ ~Befejezett~

10.

Mintha víz alól jöttem volna fel, úgy ülök fel és kapkodom a levegőt. Tüdőm sípol, fülem zug, hányinger mardossa a torkom, görcsbe rántva a gyomrom. Öklendezni kezdek, miközben mellkasomhoz kapok, belemarkolva átázott pólómba. 

Könnyeim maguktól indulnak meg, hogy végül zokogva kapjak levegő után. Térdeimet felhúzom, fejemet azokra helyezve, hogy ott hullajtsam az átkozott könnyeimet. Újra és újra látom magam előtt, Taehyung halott testét. 

Emlékre hangosabban tör ki belőlem a sírás. Taknyom nyálam össze folyik, de nem tudom abbahagyni. Mérhetetlen szomorúság, keserűség és gyász kerít rabjává, hogy úgy érzem összeroppanok.

Megakarok halni! 

Kiakarom tépni a szívem, hogy végre ne érezhessek semmit sem, eltűnjön az a kín és fájdalom. Megvédhettem volna, nekem kellett volna megvédenem, nem pedig neki! Miért nem engem vett el az isten, minthogy inkább őt küldte a sötét mélyre? Miért hagyta, hogy megszeressem őt, hogy utána elvehesse tőlem? Megígértem, hogy örökre élni fog...

Alig lehetett, csak az enyém. Alig egy apró pillanatra érezhettem magaménak, ölelhettem, szerethettem. Többször kellett volna elmondanom neki, mennyire is szerettem őt, mennyit is jelentett nekem. Mennyire gyönyörű, különleges és szeretetre méltó. Elbuktam és ezt nem tudom kijavítani. 

Nagy levegőt véve kikellek az ágyamból, hogy konyhába mehessek. Ott foghassak egy éles kést és elvehessem az életemet. Mert nélküle, nem tudok élni. Ő az életem volt, és mikor meghalt, vele haltam én is. 

Konyhába lassú léptekkel lépek be, céltudatosan menve a konyhapulthoz, ahol a kések vannak. Mégis megtorpanok. Nagyokat pislogva nézzek az asztalra, az ott ücsörgő fiúra, aki látványomra felpattan az asztaltól és elém szalad. Hatalmas mosollyal karolja át derekam, édes puszit nyomva ajkaimra. 

-Jó reggelt álomszuszék! - Duruzsolja vigyorogva, újabb puszit lopva tőlem. Lefagyva bámulom őt, összeszorított izmokkal, mintha egy szellemet látnék. 

-Ez nem lehet...- Suttogom halkan, összezavarodottan pillantva rá. 

-Micsoda? - Értetlenül ráncolja szemöldökét, ölelésén szorítva egy picit. - Miért pirosak a szemeid? - Arckifejezése aggódóra vált, de a döbbenettől megszólalni se tudok. - Megint rosszat álmodtál? 

-Meghaltál.  - Szemeimből újra hullanak a könnyek, míg kezemet arcára tapasztom, érintve őt, hogy tudjam tényleg itt van velem. - Láttam, ahogyan...

-Csak rossz álom volt.- Mosolyog rám gyengéden, letörölve ujjaival könnyeim. 

-Annyira valóságos volt. - Zokogom el magam, végre magamhoz ölelve, de olyan szorosan, ahogyan csak bírom. - Meghaltál a karjaim között! Az én hibám volt, nem vigyáztam rád, magadra hagytalak. Annyira sajnálom, sajnálom, sajnálom!! 

-Élek! - Nevet fel mellkasomba bújtatva arcát, kezeivel végig simítva a hátamon, ami nagyon jólesik. 

Nem tudom meddig álltunk és öleltük egymást a konyha középén, míg abba nem hagytam a sírást. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem mi történt, hiszen annyira valóságos volt. Ő meghalt, elvérzet mielőtt kiérkezett volna a mentő. Utána pedig...mi is történt? Mikor jöttem haza? Egyáltalán, milyen nap van? 

-Milyen nap van? - Kérdezem elengedve annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. 

-Szombat, ma megyünk a házibuliba. - Billenti oldalra fejét, érdeklődve nézve rám. - Minden rendben van? Annyira fura vagy...

-Ma biztosan nem megyünk sehova sem! - Jelentem ki határozottan, amire bólint párat. 

-Persze, hogy nem, hisz szörnyen nézel ki. Nem szívesen engednélek így bárhova is... -Aggódássá miatt elmosolyodok és nyomok egy gyors, mégis érzelmes csókot ajkaira.