Destiny /Vkook/ ~Befejezett~

8.

Jungkook pov.

Eltelt egy hét és mi egy párt alkottunk Taehyung-al. Nyíltan felvállaltam a szüleim előtt, akik meglepetésemre elfogadták őt. Nem kértek semmit mást, csakhogy ne előttük nyálazunk, és ennyi. 

Talán Taehyung anyával jött ki a legjobban, ővele főzőcskéztek, beszélgetek a legtöbbet. Apával is elvolt, de vele nagyon nem volt témája. Apa mindig is egy merev, komoly ember volt, aki semmilyen viccet nem tudd felvenni, csak komor képpel bámul. Nem illik Taehyung pörgős, játékos személyiségéhez, nem is nagyon mert vele viccelődni. Mindig illedelmes vele szembe és rövid beszédű. 

Suliban is felvállaltam őt, nem volt értelme tagadni bárki előtt is a kapcsolatunkat. Tudták, hogy Taehyung meleg, bár én eléggé megleptem őket. Mindig is a lányokat kedveltem, nem is vagyok én meleg, hiszen egyetlen fiú sem érdekkel, csak is Taehyung. Az álmok véget, olyan mintha már ezer éve ismertem volna őt, nem is lepődtem meg, hogy belé szerettem. 

Nincsenek álmaim. 

Azóta egyetlen egy álmom sem volt arról, hogy megölték volna. Eltűntek, mintha soha nem lettek volna. Ez talán azt jelentheti, hogy vége van? Elhárult a veszély és már biztonságban van? Nagyon remélem, hogy így van. Nem bírnám ki, ha elveszíteném. 

Suli kapuján belépve sóhajtok egyet, bánatosan nézve fel a kék égre. Szomorú vagyok, mert Taehyung nélkülem jött el a suliba, minthogy megvárt volna. Dolga van, mondta ő, de nem értem mi dolga lehet kora reggel. 

-Hé, buzi! - Összevont szemöldökkel nézek a hang irányába, rögtön meglátva, ahogyan szerelmem előtt áll egy srác. - Mennyi egy menet? - Undorító vigyorától elkap egy kis agyvérzés, főleg, mikor látom, nem engedi elmenni, Taehyung-ot. 

Direkt elé áll és nem engedi tovább menni. Látványtól mérgesen indulok meg feléjük és mikor odaérek, elkapom a srác ruháját hátúról, majd rántok egyet rajta, amitől nem elég, hogy felborul, de még egy hátra bukfencet is nyom. 

-Még egyszer hozzá mersz szólni, ketté töröm a gerinced! - Kiabálok rá szerencsétlenre, aki alig bír feltápászkodni a földről. Legszívesebben belerúgnék, de Taehyung karomra fog, visszatartva engem. 

-Hagyd, nem számít. 

-Mi az, hogy nem számít? Miért hagyod magad nekik, miért nem szólsz vissza és küldöd őket el az anyukba?! 

-Mivel lenne jobb, ha az ő színtükre süllyednék? 

-Azzal, hogy nem piszkálnának folyton! - Mérgesen emelem fel a hangom, amire összerezzen. Gyámoltalan tekintete véget, bűntudatom lesz, amiért kiabáltam vele, de nem tehetek róla. Mérges vagyok, amiért nem szól vissza, csak tűri, hogy úgy bánnak vele, mint egy kutyával.

-Megérdemlem...

Szemeit lesüti, miközben hátat fordít nekem és gyors léptekkel megpróbál faképnél hagyni, amit persze nem hagyhatok. Utána sietek és keze után kapok. Ellenkezni kezd, megpróbálja kihuzni a mancsát enyémből, de nem hagyom. 

-Miről beszélsz? Miért érdemelnéd meg? 

-Mert rossz vagyok! 

-Miért? - Értetlenül nézek szemeibe, amikben könnyet látok. Talán még sosem láttam sírni és nem is akartam. 

-Nagyon fiatal voltam, mikor a szüleim meghaltak egy balesetben. Még csak 14 voltam és nem tudtam mit kéne tennem. Intézetbe akartak rakni, én pedig ezt nem akartam, ezért rossz döntést hoztam. Volt egy idősebb fiú, akinek már elég régóta bejöttem, ezért megkértem őt, hogy fogadjon be, cserébe a párja leszek. Kihasználtam őt, ahogyan ő is engem. Múlt hónapig bírtam. Annyira féltékeny típus volt, hogy folyton a barátait állította rám, ővelük figyeltetett, pedig soha nem néztem másra. Nem kedveltem a srácot, mégis hűséges voltam. Ő mégis elhordott minden szarnak, bántott engem szavakkal, majd később tettekkel. Mikor bejelentettem, hogy szakítok vele, hazugságokat kezdett el rólam pletykálni a suliban. Elegem lett mindenből és úgy éreztem, ha tovább ott maradok, akkor megölöm magam. Így megfogtam magam és idejöttem. 

-Taehyung..-Kezdenék bele, de közbe vág. 

-Tudom undorító vagyok, hogy erre vetemedtem, de én csak nem akartam egy intézetbe kerülni! Fiatal voltam és nagyon féltem, hisz olyan hirtelen lettem egyedül, hogy felfogni se tudtam. A szüleim meghaltak, egyedül kellett megoldást találnom...és rosszul döntöttem. Eladtam magam, csak azért, hogy tető legyen a fejem felett, és meleg kaja az asztalon. 

-Taehyung. - Újra neki próbálkozok, de megint közbe vág. 

-Kérlek, ne hagyj el engem. - Megragadja kezeim, már zokogva kérlelve engem. - Ne hagyd te is magamra. 

-Nem foglak elhagyni! - Átkarolom derekát és szorosan magamhoz ölelem. - Örökre veled akarok lenni, ezért ekkora baromság miatt nem foglak magadra hagyni. Fiatal voltál, követél el hibákat, de akkor is az vagy, akit nagyon szeretek. 

- Én is szeretlek.

Mióta együtt vagyunk, egyikünk se mondta ki ezeket a szavakat. Nem azért mert nem éreztünk volna mindketten ugyan úgy, egyszerűen csak nem volt rá jó alkalom. Ezt a pillanatot se nevezném jónak, de talán ennek a szó súlya, még nagyobbra növekedett. Ígéreté nőtte ki magát. 

Nagyon boldog vagyok azért, amiért találkozhattam, Taehyung-al. Hálás vagyok azoknak a szörnyű álmoknak, amiket hónapokig pokolra kívántam. Mert ha azok nem lettek volna, talán soha nem akartam volna odamenni hozzá, megismerni, megvédeni. Anélkül halt volna meg, hogy ismerhettem volna. 

Csak az esti híradóban láthattam volna elsőnek, anélkül, hogy talán tudtam volna, ő is itt tanult. Ha aznap nem jön nekem a folyóson, akkor sosem láttam volna meg. Hogy lehettem ilyen vak? Az is talán a sors keze volt? Egymásnak teremtetek minket, így minden féleképpen találkoznunk kellett. 

Ha igaza van és az Ördög dönt arról ki élhet és ki nem, akkor hálás vagyok neki, amiért megadta neki a hosszú, boldog életet, mellettem.