Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

A másik oldal

Itt is van, már csak pár lépés, és odaérnek. Draco zihálva, szinte futva közeledett a Grimmauld tér tizenkettes számú házához. Már látta is az ósdi épületet. Olyan volt, mintha utólag préselték volna be a két szomszédos ház közé, a falak pedig úgy festettek, mintha rögvest összeroppannának a súlyos tető alatt. De Dracót most nem igazán érdekelték a ház vonásai, csak a menekülést, a kiutat látta benne. Törékeny édesanyját a karjában tartotta, és folyton attól rettegett, hogy esetleg kilóg a bokája a láthatatlanná tévő köpeny alól, amit McGalagony adott neki az előző héten. Bár egyetlen halálfalót sem látott a közelben, jól tudta, ez egyáltalán nem garancia arra, hogy Voldemort emberei nem szaglásznak erre. Ha itt elkapják, akkor halál vár rá, és Narcissára is, ebben biztos volt. Voldemort nem kegyelmez az árulóknak, ha bárkin csak a megingás, a bizonytalanság jeleit látja, azonnal lesújt. Amit ők követtek el, az még a nyílt ellenállásnál is rosszabb volt – legalábbis Voldemort szemében. Elfordultak a tőle, és bár Draco reménykedett, hogy titokban menekülhetnek el, egy szerencsétlen fordulat keresztbe húzta számításaikat. Csak pár perc volt, már majdnem teljesen készen álltak az indulásra, amikor váratlanul betoppant őrült nagynénje, Bellatrix. Az anyja rémülten bámult a hívatlan vendégre, aki szinte azonnal átlátta a helyzetet. Bellatrix nem ismert irgalmat, a családi kötelékeket pedig háttérbe szorította az általa nemesebbnek titulált célért: Voldemort hű követőjének lenni. Nem volt hát sem könyörületes, sem megértő. Arca csúf fintorba torzult, és habozás nélkül átkozta meg Narcissát, a testvérét, akivel együtt nőttek fel. Csak azért sikerült elmenekülniük, mert Bellatrix túlságosan ki volt kelve magából ahhoz, hogy a háta mögé nézzen, Draco pedig cselekedett. Pár perc múlva indulniuk kellett, anyja pedig eszméletlen volt, Draco tehát elkábította Bellatrixt, karjába kapta anyját, és azt a néhány csomagot, amit magukkal akartak vinni. A zsupszkulcs felizzott, és ők már ott sem voltak.
Amikor megérkeztek, pár sarokra voltak csak a Grimmauld tértől, de Draco páni félelmet érzett az alatt a pár méter alatt, amit futva, szinte rohanva tett meg. Vajon mennyi ideig tart, míg Bellatrix felébred? Vagy míg az apja hazaér, és nem találja ott őket? Mikor fog elterjedni a hír, hogy ő Draco Malfoy, és anyja, Narcissa elárulták Voldemortot?
Draco tudta, hogy Voldemort dühös lesz, és valószínűleg Luciuson fogja megtorolni az általa elkövetett bűnt. Lehet, hogy meg is öli. Draco igyekezett félresöpörni ezeket a gondolatokat. Bár apjával sosem ápolt jó viszonyt, és az utóbbi időben vonakodó viselkedése csak rátett erre egy lapáttal, a családi kötelékek mégis fontosak voltak számára.
Nem volt más választásuk. Ő képtelen volt tovább csinálni, és az anyja belebetegedett a folyamatos félelembe. Pár napja kereste fel McGalagonyt, aki először azt hitte, kettős ügynök, de szerencsére sikerült tisztázniuk a helyzetet. Az egykor Draco számára gyűlölt átváltoztatástan tanárnő most felajánlotta, hogy védelme alá vonja őket, és a fiú először életében végtelen hálát érzett a griffendélesek egykori házvezetője iránt.
Abba bele sem mert gondolni, mi lesz a többiek reakciója. A Grimmauld tér a Főnix Rendjének főhadiszállása, ezzel tisztában volt, és azt is sejtette, kik lesznek majd ott. A Weasley család, akik valószínűleg méltán gyűlölik őt, Potter, Lupin, Mordon... És persze Hermione Granger, de ebbe már belegondolni sem mert.
Nyilván megvádolják majd, hogy kettős ügynök, és ekképp is fognak bánni vele. Egyetlen bíztató gondolat járt a fejében: úgy tűnt, McGalagony hisz neki, és azt remélte, talán ez a többiek viselkedését is befolyásolni fogja. De ezt csak remélhette.
Már csak két lépés, egy, és... ott állt a Főnix Rendje főhadiszállásának legfelső lépcsőfokán, feloldotta a védővarázslatot, aztán belépett az ajtón.
***

Hermione szemei fél hatkor kipattantak, pedig még aludhatott volna legalább egy órát, de egyszerűen nem bírt. Az utóbbi időben meglehetősen rosszul aludt, és ha sikerült is néhány órára elbóbiskolnia, szörnyű rémálmok gyötörték, amelyek mindegyikében szülei, vagy barátai szerepeltek, szörnyű kínok között vergődve. Tudta, hogy a háború nehéz lesz, de a folyamatos pszichikai nyomást rosszabbul viselte, mint ahogy előre sejteni lehetett.
Kikászálódott az ágyából, aztán magára kapott valamit, ami épp a keze ügyébe került. Mióta beköltözött a főhadiszállásra, nem igazán tartotta fontosnak, hogyan fest. Nem mintha nem lett volna ideje rá. Hiába voltak már nagykorúak, a feladatok zömét még mindig az idősebb, tapasztaltabb tagok végezték. Bár Harryre feltétlenül szükség volt, hiszen a horcruxok vadászatát rá bízta Dumbledore, a Rend többi tagja is nagyban részt vett a keresésben. Három horcrux maradt, amikről fogalmuk sem volt, hol lehetnek, és milyen formában, így hát a trió feladata a töprengés, és a találgatás lett. Egész nap a főhadiszálláson üldögélni, és elmélkedni elég nyomasztó munka, ráadásul mindannyian úgy érezték, hogy egy helyben ácsorognak, hiába próbálnak egyről a kettőre jutni.
Ez a nap sem ígért többet. Hermione egykedvűen lecsoszogott az étkezőbe, és nekiállt elkészíteni a reggeli kávéját. Oda sem figyelt, rutinszerűen tett vett, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását. Pitonra tippelt, aki gyakran toppant be szokatlanul korai, vagy késői időpontban, ezért nem sietett üdvözölni az érkezőt. Bár ő sokkal kevésbé neheztelt rá, mint Harry, vagy Ron, azért nem ápoltak baráti viszonyt sem. Az ajtó becsukódott, és Hermione úgy hallotta, az érkező zihál. Rosszat sejtve elindult megnézni, mi történhetett. Amikor meglátta a váratlan vendégeket, földbe gyökerezett a lába. Az ajtóban nem Piton állt, hanem egy másik hajdani mardekáros. Draco Malfoy, a maga szőke, szikár valójában, karjában az eszméletlen Narcissa Malfoyjal, félig kibújva egy láthatatlanná tévő köpenyből nézett vissza a meglepett lányra.
***

Draco ijedten bámult a nemkülönben rémült Hermione Grangerre, és arra gondolt, hogy ennél még talán az is szerencsésebb lett volna, ha mondjuk Potterrel fut össze először. Hermione tágra nyílt szemei elárulták, hogy McGalagony nem szólt az érkezésükről, nyilván azt hitte, ő fog előbb érkezni, csakhogy nekik korábban el kellett indulniuk a nem várt komplikációk miatt.
Látta, hogy a lány a pálcája után nyúl, aztán legnagyobb rémületére rájön, hogy nincs nála.
- Nyugodj meg, Granger, békével jöttünk, oké?
Hermione továbbra is némán bámult rá, ráadásul hátrálni kezdett. Draco arra gondolt, ha most rácsődíti az egész bagázst, neki biztosan vége, tehát tovább beszélt:
- Nézd, látom McGalagony nem figyelmeztetett az érkezésünkre, de gondolj arra, hogy semmiképp sem jutottam volna be a segítsége nélkül – mondta óvatosan, és szinte látni vélte, hogy a lány fejében forognak a fogaskerekek. – Az anyám megsérült, és segítségre van szüksége – tette hozzá.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked – szólalt meg végre Hermione. – Add ide a pálcád.
- Megteszem, de előbb biztosíts róla, hogy nem fogsz megátkozni.
- Rendben.
Draco Hermione kezébe dobta a pálcát, amitől a lány láthatóan megkönnyebbült. Tekintete Narcissára siklott, aki sápadt volt, bár legalább már nem vérzett.
- Sectumsempra volt, ugye? – kérdezte. – Gyere, vigyük be.
- Pontosan – felelte Draco elismeréssel adózva a boszorkánynak.
Követte a lányt az étkezőbe, és Hermione utasítására az asztalra fektette anyját.
- Most pedig leülsz arra a székre – közölte ellentmondást nem tűrően, és amikor Draco engedelmeskedett, intett a fiú pálcájával, mire Draco kezei és lábai köré szoros kötelek tekeredtek, hozzáláncolva őt a székhez.
- Erről nem volt szó – ellenkezett a szőke.
- Most felmegyek a saját pálcámért, mivel nem szeretném, ha a tiéddel kéne beforrasztanom anyád sebeit. Ha jót akarsz, csendben maradsz, és nem keversz bajt, mert ha valaki felébred, és lejön megnézni, mi történt, nem sok jóra számíthatsz.
Hermione válaszra sem várva felszaladt az emeletre, és abban a pár kellemetlen percben, amíg Draco egyedül, és megkötözve ücsörgött a konyhában, végig azon járt az agya, milyen válogatott módszerekkel gyilkolná meg Potter, ha most itt találná pálcátlanul, harcképtelenül, teljesen kiszolgáltatva. Szerencsére Hermione hamar visszaért. Szétnyitotta Narcissa talárját, majd a sérülés fölé helyezte immár saját pálcáját. Draco számára érthetetlen szavakat mormolt, és a seb szép lassan összeforrt, csak egy vékony, rózsaszín heget hagyva maga után. Malfoy alig bírta megállni, hogy szájtátva bámulja a lányt, hiszen ilyen mély sérüléseket jobbára csak gyógyítók tudnak helyrehozni. Most nézte meg először a lányt, mióta ideért, és megállapította, hogy még mindig gyönyörű.
- Tanultam egyet-mást a Roxfort óta – mondta a lány a kimondatlan kérdésre. – Okklumenciát is – tette hozzá somolyogva.
Draco elmosolyodott, és megjegyezte magának, hogy ezentúl inkább lezárja az elméjét a lány jelenlétében.
- Eddig is tudtad, mi a véleményem rólad – felelte, tekintetével a lány arcát pásztázva, de az szinte kifejezéstelen volt.
- Akkor is ezt gondoltad, mikor hetedévben kidobtál? – kérdezte szárazon a lány.
- Tudod, hogy nem volt más választásom – felelte Draco.
- Lett volna. Most is itt vagy. Mi változott?
- Ha nem lennék megkötözve... – Draco nem fejezte be a mondatot. Hermione hosszan nézte a fiút, de sokáig nem szólt semmit.
- Ne hidd, hogy ez a három év semmi sem volt. Nem folytathatod ott a dolgaid, ahol abbahagytad, mielőtt megkaptad volna a jegyet – mondta végül.
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és McGalagony viharzott be rajta, majd meglepetten konstatálta, hogy pártfogoltjait máris ott találja.
- Látom megérkeztek – nézett a megkötözött Dracóra. – Azt hiszem, a kötelek feleslegesek, Miss Granger. Mi történt az édesanyjával, Mr. Malfoy?
Hermione kelletlenül, de lebűvölte a köteleket a férfiról.
Draco röviden összefoglalta a történteket, McGalagony pedig, miután ellenőrizte Hermione munkáját, majd felvitték Narcissát a harmadik emeleti utolsó üres szobába.
- Nincs más dolgunk, mint felszabadítani egy szobát Mr. Malfoy számára – folytatta McGalagony. – Miss Weasley minden bizonnyal le tud mondani a sajátjáról, hiszen úgysem használja.
- Mármint... Itt fognak lakni? – Hermione arca pár másodperc alatt egészséges rózsaszínből falfehérré vált.
- Természetesen, Miss Granger. A lehető legbiztonságosabb hely, ahol elszállásolhatjuk őket, a Főnix Rendjének főhadiszállása.
***

Az első pár nap volt a leggyötrelmesebb. Bár a Rend tagjaiból áradó, alig palástolt ellenszenv hetek múltán sem akart szűnni, Draco egy idő után hozzászokott. Még ez a számkivetettség is sokkal elviselhetőbbnek bizonyult, mint az örökös félelem és alárendeltség. Láthatóan gyűlölték, és megvetették őt, de legalább nem akarták eltiporni. Végre – először életében – megszabadult attól az érzéstől, hogy nem több, mint zsinórokon függő marionett bábú, amit kénye kedvére rángat egy felsőbb hatalom. Szabad volt.
Mintha egy egészen eddig tudta nélkül viselt, súlyos jeges burok, ami elválasztotta őt a világtól, olvadásnak indulna. Lassacskán, de határozottan.
Amikor meghozta a döntést, hogy hátrahagyja múltját, és a másik oldalon keres menedéket, mindig csak addig a pontig képzelte el, míg megszöknek. Sosem gondolkodott azon, mi is lesz azután. Olyan ez, mint amikor át kell ugranod egy szakadékot. Százszor és még többször végiggondolod, de valahogy addig a pillanatig sosem jutsz el, mikor földet érsz a másik oldalon. Mindig csak magára az ugrásra koncentrálsz.
Fogalma sem volt, kihez hogyan kéne viszonyulnia, egy teljesen új helyzettel találta szemben magát. Lehetőség szerint megpróbálta kerülni a többieket, legfőképp Hermionét. A lány mindig is a szabadságot jelentette számára, de akkoriban, amikor talán könnyebb lett volna átállni, Hermione kezét fogva, nem érezte, hogy lenne választása. Most pedig szemmel láthatóan késő ahhoz, hogy újra közel kerüljenek egymáshoz.
Míg nem látta a lányt, könnyű volt nem gondolni rá, de most, hogy egy házban éltek, egy asztalnál ettek, és akarva-akaratlanul is egymásba botlottak, képtelen volt kiverni a fejéből. A hangja, a mozdulatai, az ismerős, apró gesztusok mágnesként vonzották hozzá, és akarata ellenére is kereste a társaságát. Néha azon kapta magát, hogy Hermionét bámulja. A lány ezt rendszerint észre is vette, és elutasítóan elfordult, de Draco inkább sértettséget, és megbántottságot vélt felfedezni a barna szempárban, mintsem gyűlöletet. Ez bizakodással, és reménnyel töltötte el.
Tudta, hogy egyszer úgyis szembe kell nézniük egymással, és azzal, ami kettőjük közt történt.
Míg ő hetekig mással sem volt elfoglalva, mint hogy Grangert bámulja, anyja szép lassan kezdett egyre jobban hasonlítani valakire, akit Draco sosem ismert. Narcissa Draco legrégebbi emlékeiben is csak úgy szerepelt, mint aggódó anya vagy feleség. Mindig szorongania kellett valami miatt, és bár sohasem szerette Luciust szerelemmel, mégis hozzá kötötte az életét, és ő volt egyetlen gyermekének apja. Most, hogy megszabadult az utóbbi időben egyre inkább terhes házasságtól, ami már nem jelentett védelmet sem neki, sem a fiának, valami megváltozott benne.
Draco meglepetésére anyja sokkal előbb megtalálta a közös hangot a Rend tagjaival, mint ő maga. Egykor elképzelhetetlennek tartotta, hogy Molly Weasley-ben, és anyjában bármi hasonló lehet, a két nő most mégis szinte baráti viszonyt kezdett ápolni. Később arra jutott, a két asszonyt hasonló helyzetük kötötte össze. Bár Molly és Narcissa egymás ellentétei voltak szinte minden szempontból, egy dolog közös volt bennük: a végtelen aggodalom, és elkötelezettség, amit a gyermekeik iránt éreztek.
Szépen csendben, szinte észrevétlenül elvékonyodott a láthatatlanul feszülő páncél a két menekült, és a Rend tagjai között.
***

Nem látott mást, csak örvénylő színeket a csukott szemhéján, és nem érzett mást, csak a forró lángnyalábokat, amik végigperzselték a bőrét, ahol hozzáért. Elektromos szikrák pattantak, mintha csak a két test közelsége generálná a feszültséget. A másik puha ajka végigsiklott a nyakán, aztán a kulcscsontján érezte a leheletét. Szinte hallani vélte, ahogy a szívük egy ütemben dobban.
Aztán kinyitotta a szemét. A napfény nyalábokban ömlött be a Mrs. Weasley által fényesre suvickolt ablakokon. Fejében az álom kusza, színes foszlányai keringtek, egyre homályosabban. Az érzésre mégis tisztán emlékezett. Erősebb volt, mint valaha, és azt is tudta, ki volt az a férfi, akihez álmában az a nagyon ősi, nagyon nyers, szinte ijesztő érzés húzta. Fájt a szíve az ürességtől, amit az álom hagyott maga után. Elindult valami.