Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Elveszített és megtalált dolgok

„Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz
elkallódott kulcsot, unalmas órát,
veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Majd légy még nagystílűbb vesztő, s merész:
neveket veszíts, helyeket, ahol rád
öröm várna. Mindebből semmi vész.

Anyám óráját is, sőt – vége, kész,
oda egy híján három szép lakóház.
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Elhagytam két szép várost, egy egész
kontinenst, minden országát, folyóját:
hiányzanak, de mégsincs semmi vész.

Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-
mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz."

/Elizabeth Bishop/

Miközben egymást nézték, a folyosó ódon falai elhomályosultak, és Hermione érezte, ez lesz az utolsó emlék. Behunyta a szemét, összeszorította a fogát, és várta, hogy megérkezzenek.
Számított rá, hogy amikor újra kinyitja a szemét, a Roxfort valamelyik szeretett helyisége ölt majd alakot körülötte, a Szükség Szobája, vagy egy eldugott folyosó, a Trófeaterem homálya... De nem a megszokott helyek egyikén voltak. A Csillagvizsgáló toronyban csak néhányszor járt az iskolában eltöltött hosszú évek alatt.

Múltbéli Draco a földön ült, de nem az eget nézte, a szemközti falon végigfutó repedést bámulta. Gondterheltnek tűnt, mintha előre látta volna, mi fog történni. Mintegy akaratlanul végigsimított bal alkarján, Hermione valószínűleg észre sem vette volna a mozdulatot, ha nem tudja, mit jelent. Draco a szakításuk napjára repítette vissza őket. Ennek az estének minden mozzanata mélyen beleégett a tudatába.

Múlt-Draco hirtelen felpattant, és fel-alá kezdett masírozni az üresen ásító bástyán. Néhány perc után megállt az egyik lőrésnél, és kihajolt, mintha keresne valakit a mélységben. Idefentről a roxforti birtok többi része makettnak tűnt, Hagrid kunyhója olyan apró volt, mint egy babaház, Roxmorts fényei halványan derengtek a távolban. Kisvártatva visszafordult, mintha nem találta volna, amit látni vágyott. Hermione fülét megütötte múltbeli énje lépteinek zaja, amelyek a hosszú, kanyargós csigalépcső felől vertek visszhangot. Akaratlanul is a jelenbéli Dracóra nézett, annak arcán ugyanazt a szomorúságot látta tükröződni, amit ő is érzett: mindketten emlékeztek, mi következik. A következő pillanatban megpillantották Múlt-Hermionét. A lány kipirult a lépcsőzéstől, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Múlt-Draco felé fordult, és halványan, reménykedően elmosolyodott, de Hermione nem viszonozta a gesztust. A fiú ismét leült a földre, és rövid habozás után a lány is mellé telepedett. Hátukat a hideg kőfalnak vetették, és akaratlanul is mindketten felnéztek az égre, pedig aznap nem látszottak a csillagok, felhős éjszaka volt, és erős szél fújt, esőillatot hozva. Múlt-Hermione megborzongott.

- Fázol – mondta Draco, mintha csak egy megkezdett beszélgetést folytatna, és a lányra nézett.
- Félek – felelte a lány. – Megkaptad?
Egy darabig csendben ültek, Draco még mindig Hermionét nézte, de az nem nézett vissza rá, Jelen-Hermione viszont Múlt-Draco arcát fürkészte, most nem mulasztotta el. A tekintete könyörgő volt, Múlt-Hermione azonban rideg maradt. Továbbra sem nézett a másikra, egyértelművé téve, hogy választ vár a feltett kérdésre. A fiú végül mélyet sóhajtott, és feltűrte talárjának ujját, láthatóvá téve a bal karján kirajzolódó mintát. Múlt-Hermione épp csak egy pillantást vetett a Sötét Jegyre, majd elfordította a fejét, és tekintetét arra a repedésre szegezte, amit előzőleg Draco is kiszúrt magának. Aznap délután érkeztek vissza a tavaszi szünetről. Az elutazás előtti estén csúnyán összevesztek, másnap reggel pedig már nem lehetett békülést kezdeményezni, túl körülményes lett volna elszakadni a többiektől. Ugyanakkor nem is nagyon tudtak volna mit mondani egymásnak.