Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Megérkezés

Narcissa Black (mostanában jobban szeretett magára ismét a lánykori nevén gondolni) egyik ámulatból a másikba esett. A beilleszkedés nem volt könnyű, de olyan nehéz sem, mint ahogy azt előre várta. Úgy érezte, bár apró lépésekkel, de határozottan haladnak – ő, és a fia is – egy bizonyos jónak vélt irányba.

Kislány korában sokat gondolkodott azon, hogyan alakul majd az élete, amikor felnő. Elképzelte, hogy mint minden más női felmenője, beházasodik egy aranyvérű családba, ami persze hasonlóan nagymúltú, mint a sajátja, aztán természetesen fiút szül az illető szerencsés férfinak, esetleg másodjára egy kislányt is. Bár a nővéreivel való viszonyát aligha lehetett felhőtlennek nevezni, és az iskolai barátnőivel is gyakran akadt kisebb konfliktusa, mégis úgy érezte, egy kislányt jobban fel tudna nevelni. A lányok gyakran irigyek, ezt tudta: szépségre, a fiúk figyelmére, vagy épp a származásából adódó előnyökre. Neki ezek mindegyikéből bőségesen jutott, és igyekezett ügyesen használni is őket. A Roxfortban könnyű dolga volt a beilleszkedéssel, hiszen csinos volt, jó családból való, és nővére, Bellatrix hírhedtsége jó alapot biztosított ahhoz, hogy senki ne merjen keresztbe tenni neki. Sok barátnője volt, sok udvarlója, és tudta, hogy ezek a barátnők szívesen vennék, ha ő egyik napról a másikra eltűnne, és a helyébe léphetnének.

Amikor elterjedt a pletyka az iskolában, hogy Lucius Malfoy veszi őt feleségül, amikor elvégzi a Roxfortot, az irigyek még irigyebbek lettek, de egyben még tisztelettudóbbak is. Lucius nagy népszerűségnek örvendett, hiszen biztos származásán kívül volt benne valami karizmatikus, valami, ami miatt bárkinek el tudta adni magát, de egyben ott rejtőzött benne valami rendkívül fenyegető is, és akkor már viselte a Sötét Jegyet. Ettől a pillanattól fogva Narcissának nem akadt több udvarlója, pedig az eljegyzést nem jelentették be hivatalosan, sőt, igazából nem is nagyon ismerte a fiút. Néhány estélyen találkozott ugyan vele, de sosem beszéltek egymással, hiszen Lucius idősebb volt nála, más körökben forogtak. Bár azelőtt nem mutatott különösebb érdeklődést egyik hódolója iránt sem, ettől valahogy bezárva érezte magát. Közeli barátnői, más aranyvérű, ám nem annyira előkelő családok sarjai azonban alig leplezték elégedettségüket, hogy legfőbb vetélytársuk nincs játékban többé. Mivel tiszta vérű kérőt találni nem volt könnyű feladat, és Lucius Malfoy egyébként is túl nagy falatnak bizonyult volna számukra, ennél jobb fordulatot nem is remélhettek.

Tudta hát, a lányokkal nem könnyű, de úgy vélte, a fiúkkal még nehezebb, és erre volt jó pár nyomós oka. Az apja rideg, büszke ember volt, és Lucius sem hozott sok újat az életébe ezen a téren. Már kamaszként rájött, hogy az ő köreikben a férfiak ritkán gyengédek vagy odaadók, sokkal inkább erőszakosak, céltudatosak, és olykor kegyetlenek is, ha arról van szó, hogy elérjék, amit akarnak. Most is kirázta a hideg, ha az apjára gondolt, pedig az évtizedekkel korábban meghalt. Narcissát megrémítette a gondolat, hogy ilyen gyermeket kell nevelnie. A Black családban nőként még mindig több tere maradt a könyörületnek, amit ő valahol (bár inkább titokban) sokra tartott, és szerette volna, ha a gyerekeinek is átadhat ebből valamennyit.

A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan tervezte. Bár szerelmet aligha remélt a házasságától, abban biztos volt, hogy legalább két gyermeket szülhet Luciusnak. Amikor Draco világra jött, már tudta, hogy a metódus sokkal jobban megviseli az ő törékeny testét, mint ahogy annak lennie kéne, de ennek a gondolatnak igen kevés tere maradt egy másik, sokkal erősebb mellett. Boldog volt, és először életében olyan szeretetet érzett egy férfi iránt, amilyet azelőtt senki iránt sem. Nem volt hasonlítható sem a buta szerelemhez (aminek kezdetleges szikrái olykor azért fellobbantak benne roxforti évei alatt), sem az édesanyjához, vagy a nővéreihez fűződő érzéseihez. Mindezek kiszámíthatatlanok és esetlegesek voltak, és végül mindig oda lyukadt ki miattuk, hogy csak magára számíthat. Ekkor azonban megértette, hogy addig mindvégig olyasvalaki után kutatott, aki megóvhatja őt. Onnantól kezdve viszont csak az érdekelte, hogy ő megóvhassa Dracót.

A második baba azelőtt ment el, hogy a pocakja gömbölyödni kezdett volna. Sokat gondolt soha meg nem született kislányára, bár valójában abban sem lehetett biztos, hogy kislány lett volna. Elképzelte, hogy befonja hosszú, szőke haját, vagy az illatát, ahogy magához öleli, és ilyenkor a szíve egész apróra zsugorodott fájdalmában. Azonban valahol belül tudta, hogy mindez okkal történt így. Ha a kislánya megszületik, egy napon őt is oda kellett volna adnia egy hasonlóan rideg férfinak, mint az apja, vagy Lucius. Draco viszont örökre az övé marad. Ez megnyugvással töltötte el.

Sokáig, nagyon sokáig úgy látta, nagyobb biztonságban vannak Voldemort követőiként, bár az sosem volt titok előtte, hogy mivel járhat, ha kiesnek a Sötét Nagyúr kegyeiből. Látta, hogy végzik az árulók, épp ezért hosszú idő kellett, mire megfogant a gondolat, és még hosszabb, amíg azt tett követte. Draco kimondatlan szenvedése nélkül azonban soha nem talált volna magában elég kurázsit ahhoz, hogy megtegye. A fia azonban szenvedett. Narcissa évek óta nézte ezt, de végül Draco hozakodott elő a szökés ötletével. Hónapokig tervezgették, mire minden részlet összeállt, mégis mindketten azt érezték, hatalmas hézagok éktelenkednek a jól kidolgozott menetrendben. Tudta, mi lesz, ha elkapják őket, de csak Dracót féltette, az ő Dracóját, az egyetlent, akiben saját vonásait látta tükröződni, és aki soha nem okozott, nem okozhatott csalódást neki.

Már a roxforti évek alatt sejtette, hogy kell lennie egy lánynak. Persze nem tudta, hogy ki lehet az, és álmában sem gondolta volna, hogy egy sárvérű (itt emlékeztette magát, hogy nem használhatja többé ezt a kifejezést), de biztos volt benne, hogy legalábbis egy olyan arany-, vagy félvér lányról van szó, aki valamiképp formálta Draco világlátását.
Hiszen a fia ugyanúgy nőtt fel, mint ahogy ő, vagy Lucius, a tiszta vér értékének fontosságát, és a felkapaszkodott sárvérűek becsmérlését az anyatejjel szívta magába. Narcissa persze elég okos volt ahhoz, hogy tudja, maga Voldemort is félvérű, és a mágus milyensége koránt sem abban rejlik, hogy aranyvérűnek születik-e. Sok olyan aranyvérűvel találkozott, akiktől a hideg is kirázta. Az eszme és a valóság gyakran nincsenek köszönőviszonyban egymással, de attól az eszme nem veszti el az erejét, ez formálja ugyanis a világot, ennek hatására köttetnek házasságok, ezért követnek el gyilkosságokat, vagy hoznak áldozatokat az emberek. Mert az embereknek valamiben hinniük kell. Persze ezeket sohasem merte volna hangosan kimondani, főként Draco előtt nem, félt, hogy a fia esetleg úgy járna, mint idősebb nővére. Sosem választhatott, hogy melyik oldalon szeretne állni, de mindent megtett, hogy ott boldoguljon, ahol boldogulnia kellett, és ennek az oldalnak természetes velejárója volt az engedelmesség és a lojalitás.

Draco azonban mégis megérezhetett valamit mindabból, ami titkon mindvégig ott rejtőzött Narcissában, a könyörületből, mert az elméje ki tudott nyílni egy másfajta, nyitottabb gondolkodás irányába, igaz, kellett hozzá a szerelem is, és Narcissa most végtelenül hálás volt a szerelemért. Az élete olyan monumentális változásokon ment át az elmúlt néhány hétben, hogy néha azt hitte, álmodik. Például, már nem rettegett ébrenléte minden percében. Elkezdett bizalmat táplálni bizonyos emberek iránt, akiket azelőtt lenézett, és megvetett. Molly Weasley az elsők között fogadta őket el, pedig bőven lett volna rá oka, hogy másként tegyen. Státuszuk azonban összekötötte őket, végső soron mindketten ugyanabban a csónakban eveztek.

Csendben figyelte, hogyan változik meg a viszony Draco, és a többiek között. A fiának nehezebb dolga volt, mint neki, az iskolai sérelmek, konfliktusok még ott lógtak a levegőben, és mindkét oldalról komoly erőfeszítésekre volt szükség, hogy maguk mögött hagyhassák őket. Látta, hogy Dracóban ott munkál a dac, ami nem sokat segített a helyzeten, de azt is látta, hogy mennyire másként is viselkedik most, hogy nem kell minden nap ugyanazt a vértezetet magára öltenie, ami mögé elrejtőzhet. A lányokkal könnyebb dolga volt, Luna már az első este teljesen úgy viselkedett Dracóval, mintha mindig is barátok, de legalábbis közeli ismerősök, például szomszédok lettek volna. Narcissa kíváncsi volt, vajon a lány valóban olyan hóbortos, mint amilyennek mutatja magát, vagy csak valami mást próbál palástolni ezzel a viselkedéssel. Mindenesetre hálás volt neki, amiért megtörte a jeget a köztük és a többiek között feszülő páncélzaton.

Az első napon, amit a Grimmauld tér 12. száma alatt álló házban töltöttek, Narcissa sérüléseit igyekezett kipihenni, nagyrészt aludt, bár végig lidérces álmok gyötörték. Bár Hermione összeforrasztotta a sérüléseit, sok vért vesztett, ráadásul már napok óta szinte alig hunyta le a szemét a tervezett szökés miatt.

Nem rázta meg különösebben, hogy a nővére meg akarta ölni: ez olyasmi volt a Black családban, ami bármikor megtörténhet, ha nem a megfelelő választ adod egy fontosnak vélt kérdésre. Bár régen történt, jól emlékezett arra a napra, amikor a nővére, Andromeda elhagyta a tisztavérűek szorosan zárt körét, és vele a családját is. Emlékezett a szégyenre. Az anyja napokig sírt, az apja és Bella azonban mindvégig kemények maradtak. Úgy vélte, ők ketten hasonlítanak a legjobban egymásra, az alma ez esetben nem esett messze a fájától. Bella már kislánynak is kegyetlen volt. Sokszor bántotta őt, valamiért mulattatta Narcissa érzékenysége, amit gyengeségnek vélt.
Amíg hárman voltak nővérek, valahogy helyén volt az egyensúly: Andromeda, Bellatrix, és persze ő, harmadikként. A két testvére két véglet volt, Bellatrix karakán, szókimondó és lobbanékony, míg Andromeda nyíltszívű, az igazság harcosa, a gyengék védelmezője, nyugodt, de határozott. Ő pedig egy halvány, langyos átmenet, híd a kettő között. Andromeda mindig megvédte őt, amikor Bellatrixnak kegyetlenkedni támadt kedve, Bellatrix pedig igyekezett visszahúzni nővérét, amikor az túl messzire ment volna. Andromeda valamiért sosem érezte, mikor kell befognia a száját. Olyan vitákba keveredett apjukkal, amiknek már csak a gondolata is rémülettel, viszolygással töltötte el a kis Narcissát. Bellatrixnak is akadtak olyan elképzelései, amiket apjuk nem nézett jó szemmel, de ő valahogy mindig tudta, mikor kell visszavonulót fújnia. Amikor Andromeda elment, az egyensúly felborult. A helyén tátongó űrről nem beszéltek, nem beszélhettek, de Narcissa nagyon is érezte a hiányt, amit maga után hagyott. Innentől fogva nem akadt senki, aki a védelmére kelt volna, és a Bellatrixban addig csak pislákoló őrület lángocskája fellobbant, és többé nem aludt ki.

A megérkezésük utáni első közös vacsora fogvacogtatóan jeges hangulatban telt. Aki nem volt dühös, az legalábbis zavartan viselkedett, és az étkezés végeztével a Rend tagjainak többsége tűntetőleg távozott az asztaltól. Rengetegen laktak a házban, ami valaha az ő felmenőié volt: a Weasley család nagy része (Arthur és Molly, az ikrek, Ron, és Ginny), Luna Lovegood, Hermione Granger, Piton, és persze Harry Potter. Akkor este azonban a vacsora végeztével csak Luna és Ginny, meg persze a furcsán sértődöttnek (ezt akkor még nem értette) tűnő Hermione Granger maradtak az asztalnál velük, számkivetettekkel. Piton aznap este nem tartózkodott a házban, bár jelenléte megnyugtatóan hatott volna Narcissára, ez azonban cseppet sem lepte meg, valahogy jellemző volt Pitonra, hogy elkerüli a számára kényelmetlen helyzeteket. Molly a konyhában tett vett, az önmagukat mosogató edények lágy csörömpölése és bugyborékolása halványan átszűrődött az étkezőbe, ahol egyébként néma csönd uralkodott.

- Kinek van kedve sakkozni? – kérdezte Luna álmatag, de furcsán derűs hangján, mintha egy beszélgetés közepén tartanának, és pálcájával az asztalra lebegtette az addig az egyik szekrényen nyugvó sakk-készletet, ami neki is látott, hogy kicsomagolja magát.
Narcissa legnagyobb ámulatára a bábuk a szokásos fekete-fehér helyett lila és türkízkék színekben pompáztak, bár ez – gondolta magában – végül is nem meglepő azok után, hogy a lány szemmel láthatóan két közepes méretű, kicsattanóan piros retket viselt fülbevaló gyanánt.
Draco, aki szemben ült Lunával, a kezdeti döbbenet után zavarában elfogadta a kihívást, és játszani kezdtek. Ilyen könnyen ment. Hogy a lány szándékosan tette-e, vagy tényleg csak sakkozni akart, Narcissa nem tudta eldönteni, mindenesetre hálás volt neki: a játék feloldotta a hangulatot, és beszédtémát adott, egy biztonságos, mindenki számára megközelíthető köztes zónában. Később Ginny is bekapcsolódott a beszélgetésbe, csak Hermione ült ott úgy, mint aki nem tudja eldönteni, hogyan kellene viselkednie.

Akkor azt gondolta, arról lehet szó, hogy Granger talán azért neheztel, ahogy a Roxfortban az aranyvérű mardekárosok bánhattak vele – hiszen a származása miatt ő sokkal több sérelmet szerezhetett, mint Ginny vagy Luna. De nem állt fel, és ment el, Narcissa már ezt is jó jelnek vélte. Érezte, hogy feszül valami kimondatlan dolog a fia és Hermione között, de azt gondolta, ellenszenvről van szó. A lány azonban oldódni látszott, bár tűntetően csöndben maradt, figyelte a játszmát.

Narcissa úgy döntött, a legjobb, amit tehet, ha lefeküdni indul. A lépcsőfordulóban járt, amikor megütötte a fülét a hang, amit olyan rég hallott utoljára, hogy szinte el is felejtette, hogyan hangzik: a fia nevetését.
Elkezdődött valami, és ő tudta, érezte a csontjaiban, hogy jó irányt választott, és először jutott eszébe az, hogy talán nem egyedül kell majd megvédenie a fiát.

***

Mit szóltok eddig a történethez? Örülnék néhány véleménynek, kritikának! :D