Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

A szövetség

Draco mindkettejüknek töltött egy-egy csésze kávét, és a gondolataiba mélyedt Hermione felé csúsztatta az egyiket, aki semmit sem vett észre ebből a metódusból. A lány a friss Reggeli Prófétát bújta. Az orra feletti két – most egészen mélynek tűnő – ráncocska jelezte, hogy nincs ínyére, ami az újságban áll.
- Nyomatékosan kérjük minden kedves olvasónkat, hogy ha bármilyen információval rendelkeznek Draco, vagy Narcissa Malfoy hollétét illetően, haladéktalanul értesítsék a Varázsbűn-üldözési Főosztály illetékes munkatársát az alábbi elérhetőségek egyikén... – olvasta fennhangon Hermione.
Draco, lehuppant a lány melletti székre, és az újság címlapján megpillantotta saját magát családja körében. A cikkhez mellékelt elsőszámú fénykép hármukról készült a legutóbbi karácsonykor. Az anyja egy széken ül, ami azt a benyomást kelti, mintha gyengélkedne – vagy talán csak mindig sápadt, éles vonásai teszik. Fölötte Lucius Malfoy áll, kezét felesége vállán nyugtatva, ami lehetne egy bizalmas, meleg gesztus is, de valamiért mégis inkább fenyegetőnek tűnik. A fénykép-Lucius egyszer elégedetten feleségére pillant, másszor a mellettük álló fiára, és ilyenkor egy leheletnyit megváltozik a tekintete.

Vagy ezt csak én magyarázom bele a képbe – gondolta Draco, és tekintetét fénykép-Dracóra irányította. Emlékezett a fénykép elkészültének körülményeire, karácsony reggel került rá sor. Az anyja hosszan igazgatta Draco nyakkendőjét, hogy tökéletesen álljon, eközben Draco egészen közelről láthatta, milyen nyomokat hagyott Narcissa még mindig csinos arcán az aggodalom. Sápadt volt, mint mindig, a szeme alatt pedig mély árkok húzódtak, melyet a gondosan felvitt smink sem tudott teljesen láthatatlanná tenni. Homlokán elmélyültek a ráncok, ahogy koncentrált. Draco akkor már nem először gondolt rá, hogy el kell szökniük. A fotó elkészítése közben is ezen töprengett, de még nem tudta, hogy lesz-e mersze valaha megtenni. Talán ezért tekingetett ki fénykép-Draco folyton a kép széle felé, mintha keresne valakit a kereten túl.
A családi kép mellett a következő oldalakon helyet kapott még egy közeli róla, amin felszegett állal egyenesen a kamerába néz, és egy kép a szülei esküvőjéről, ahol Lucius és Narcissa fiatalok, mosolyuk friss, ropogós, és büszke, mintha az egész világ az övék lenne.

- Gondolom, ezt azért választották, hogy lássák, mennyire szeretik is egymást a szüleid – szakította félbe elmélkedését Hermione óvatosan. – Hogy hitelesebb legyen az egész eltűnéses sztori. Bár nem hiszem, hogy ettől bárki bevenné. Az egész csak a látszat miatt kell, hogy az emberek azt gondolják, túszként tartunk fogva titeket, vagy már meg is öltünk. Így jobb reklám Voldemortnak, aki természetesen nem szeretné, ha bárki arra a hamis következtetésre jutna, hogy a hívei csak úgy, sértetlenül átpártolhatnak a másik oldalra.
Draco hitetlenkedő horkantás kíséretében az asztalra dobta az újságot. A hirtelen mozdulattól az egyik bögréből kissé ki is lötyögött a kávé, foltot hagyva Molly sárga abroszán.
- Sokat elárul egy házaspárról, hogy a 25 évvel ezelőtt készült esküvői képük az egyetlen, amit elő lehet húzni, ha boldognak tűnő képet akarsz róluk, nem? – kérdezte, és meglepve tapasztalta, hogy hangjában jóval több keserűség cseng, mint amennyit előre feltételezett.
Hermione töprengő arckifejezése átcsapott a roxforti évekből jól ismert aggodalmaskodóba. Draco már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amivel elüti az előbbi mondat élét, de elakadt a szava, amikor Hermione apró kezét az övére csúsztatta, és finoman megszorította azt, biztosítva őt a támogatásáról.

Draco nem bírta megszokni, hogy ennyi év után megint ilyen közel vannak egymáshoz. A szökés előtt szinte teljesen sikerült meggyőznie magát, hogy nem reménykedik semmiben a lányt illetően. Hallott néhány pletykát, amelyek igazságtartalmát nem tudta cáfolni vagy megerősíteni, és nem lehetett biztos benne, hogy nincs valakije, vagy ha nincs is, szóba áll-e vele még valaha. Az az éjszaka, amit közösen töltöttek el, minden várakozását felülmúlta, de a folytatás sajnos nem úgy alakult, ahogy remélte.

Az előző reggelen, miután Piton szíveskedett elhagyni Draco szobájának ajtaját, és végre sikerült abbahagyniuk a nevetést, a beszélgetés sajnos komolyabb irányt vett. Az ágyán ültek, a lány az ablakot nézte, de úgy tűnt, mintha messzebbre látna a tér közepén álló, koszos, üresen és szomorúan tátongó szökőkútnál.
- És most? – tárta szét kezeit Hermione.
- Szerintem nyugodtan folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk – felelte ő vigyorogva.
- Komolyan beszélek, Draco. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Most itt vagy, és ez... Szóval kár lenne tagadni, hogy van köztünk valami, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. – A lány ajkain apró, szomorkás mosoly jelent meg, és ez a mosoly azonnal kizökkentette Dracót addigi kedélyállapotából. – De mi lesz holnap? Vagy holnapután?
Draco érezte, hogy a mellkasa ismét megtelik azzal a fagyos, nyirkos köddel, ami évekkel azelőtt fészkelte be oda magát, és ami az utóbbi néhány hétben kezdett csak felszakadozni. Nem bízik benne. Hát persze, hiszen egyszer már elhagyta.
- Ha elhagyod Voldemortot, akkor nem gondolhatod meg magad, ezt te is tudod. Vagy kitartok a döntésem mellett, vagy meghalok. Lehet, hogy ha kitartok, akkor is meghalok – nevetett fel, de ebben a nevetésben nyoma sem volt vidámságnak.
- Nem erre gondoltam – felelte rövid töprengés után a lány. – Nincs kétségem afelől, hogy ha tudnál, sem akarnál visszatérni Voldemort hívei közé, de az, hogy elmenekültél valahonnan, nem jelenti azt, hogy automatikusan a másik oldalhoz csatlakozol, érted?

Erre így nem gondolt. Vagyis persze, gondolkodott rajta, hogy mit várnak el tőle ezután, de valahogy megszokta már, hogy nincs döntéshelyzetben. Mióta a Grimmauld tér 12-ben laktak, kapott már kisebb megbízásokat, de ezek jellemzően pitiáner ügyek voltak. Senki sem várta el tőle, hogy az első sorban harcoljon Voldemort ellen, erre csak most ébredt rá. Védelmet kapott a Rendtől, és ezért a védelemért nem kértek fizetséget. Azt hitte, hogy egyik csónakból egy másikba szállt, de most jött rá, hogy valójában a parton ülve vár valamire.
- Anno örültem volna, ha miattam választasz egy másik oldalt, de most másképp gondolom. Nekem, nekünk fontos ez a háború, mindenünket feltettük erre az egy lapra. De nem szeretném, ha csak miattam akarnál harcolni. Nem akarlak befolyásolni a döntésedben.
Draco azt akarta mondani, hogy bárhová követné őt, de rájött, hogy ez most egy nagyon rossz válasz lenne, és megértette, miről beszél a lány. Most először elkezdett gondolkodni azon, hogy mit is gondol ő valójában erről az egész helyzetről. Hova mennének ők, ha nem akarnának harcolni?
- A Rend átmenetinek fogja fel ezt a helyzetet – válaszolta meg Hermione a kimondatlan kérdést. – McGalagony fel fog ajánlani nektek egy lehetőséget, amivel külföldre menekülhettek, ha úgy látjátok jónak.
- Nem akarok külföldre menekülni. – A lány szemét kereste, de az elfordította a tekintetét, majd felállt, és ismét öltözni kezdett. Draco most nem érezte úgy, hogy közbeléphet.
Nézte őt, ahogy belebújik a pulóverébe, majd kiszabadítja foglyul ejtett hajtincseit. Nem az a Hermione Granger volt, akit a Roxfortban megismert. Az a lány valahogy nem volt ennyire kemény, határozott. Félénk volt, szégyenlős, néha bizonytalan, és szerelmes belé, Draco Malfoyba. Szomorúan gondolt arra, hogy ezekben a változásokban neki is nagy szerep jutott, ha nem a legnagyobb.
- Gondold át, Draco.
Hermione már az ajtó előtt állt, elgondolkodva nézett a férfira. Majd néhány másodperc tétovázás után az ágyhoz lépett, és nagyon óvatosan végigsimított Draco arcán. A mozdulat végeztével még egy lélegzetvételnyi ideig nem ejtette le a kezét, a bőrük összeért, és Draco úgy érezte, mintha egy vérkör két végpontja lennének, mintha összekeveredne és immár egy rendszerben áramolna tovább a vérük. Aztán megtört a pillanat, a lány kisurrant az ajtón, de Draco nem nézett oda, csak a zár halk kattanása jelezte, hogy már ott sincs.

Most azonban, hogy a lány keze megszorította az övét, újra érezte, hogy a testét felépítő minden apró atom rezegni kezd, és azt akarják, hogy közelebb hajoljon, és belefúrja az arcát a lány nyakába. Szerette volna elmondani neki, hogy döntött, már eddig is tudta, hogy nem akar elmenni, de most úgy érzi, készen áll, hogy beszálljon abba a másik csónakba. Azonban azt is érezte, hogy ez most olyan helyzet, ahol a szavak nem sokat érnek – bizonyítania kell. Nem csak arról volt szó, hogy harcolni fog, hanem egy másik, kimondatlan, de nagyon is valóságos kérdésben is állást kellett foglalnia: újra, vagy inkább életében először ki kell érdemelnie a lány bizalmát. Még nem tudta, hogyan fogja csinálni, de elszántabb volt, mint valaha.

***

A Főnix Rendjének főhadiszállásán mintha másként telt volna az idő. Néha elviselhetetlenül lassan csordogált, máskor úgy tűnt, néhány másodperc alatt eltelt egy egész hónap. Ginny legalábbis így érezte, és úgy látta, nincs ezzel egyedül. Arra gondolt, túl fiatal ahhoz, hogy ennyire gondterhelt legyen, de tudta, hogy korántsem neki van a legnehezebb sorsa, így igyekezett még magában sem panaszkodni. Harry és ő egy szobában laktak azóta, hogy beköltöztek a Grimmauld térre, persze nem hivatalosan, de Ginny egy kezén meg tudta számolni, hány éjszakát töltött a saját szobájában. Azért jól esett a tudat, hogy ott volt végső mentsvárként, és ha úgy érezte, egyedüllétre van szüksége – ami igencsak hiánycikknek számított a túlzsúfolt házban –, lehetősége volt a visszavonulásra.

Aztán megérkeztek Malfoyék, és át kellett adnia Narcissának, a két új lakóval ugyanis máris eggyel többre emelkedett a létszám, mint amennyi szoba rendelkezésre állt. Annak ellenére, hogy csak egy évvel volt fiatalabb a többieknél, rá jóval kevesebb feladatot bíztak, és ezek ritkán voltak önálló akciók. Ettől úgy érezte, mintha felügyeletet kapott volna, és egyébként is, kezdett klausztrofóbiás lenni ettől az egész helyzettől. Ginnynek számtalan előnyös tulajdonsága volt, de a türelem sajnos nem tartozott ezek közé. Talán mert olyan sokat kellett várnia Harryre, vagy azért, mert őrá, mint egy szem lányra a népes Weasley családban is olyan sokat vártak, egyre gyakrabban érezte úgy, hogy egy életre elég jutott a várakozásból.

A horcruxok keresése lassú, idegőrlő folyamat volt. Folyton zsákutcákban találták magukat, és olyankor előröl kellett kezdeni az egészet. Rá és Lunára általában olyan kisebb feladatok jutottak, mint elhagyatott épületek átkutatása, ami ritkán tartogatott izgalmakat, vagy ami még rosszabb, a papírmunka, vagyis az információk gyűjtése a későbbi találgatáshoz. Már mindent tudott a horcruxokról, amit tudni lehetett, és mindent tudott Voldemortról is, amit tudni lehetett. Mérges volt, főként Dumbledore-ra, és látta, hogy Harry is így érez, csak többre tartja az igazgató emlékét annál, hogy hangosan is kimondja ezt.

Így kellemes meglepetésként érte, amikor egy bizonyos szőke exmardekáros hozzá fordult segítségért, hiszen ez legalább újdonságnak számított a monoton napok egyhangúságával szemben.
Nem mintha el lett volna ragadtatva Malfoytól. Bár inkább csak sejtette, mint tudta, hogy Hermionének volt valakije a Roxfortban, akit titkolnia kellett (vagy akinek őt kellett titkolnia), a szökevények érkezése után hamar összeálltak fejében a kirakós darabkái. Hát persze, hogy Hermione mindeddig megközelíthetetlen maradt mindenki számára, ha egyszer mindvégig foglalt volt. Ez rögtön kiderült abból, ahogyan viselkedtek, amikor egy helyiségben kellett tartózkodniuk. Ginny nem értette, hogy a többiek hogyan nem veszik észre, mi folyik itt. Talán mert mindenki el volt foglalva a saját, a helyzethez fűződő reakciói és kételyei korrigálásával. A bátyjai azzal, hogy ne fejezzék ki ellenszenvüket túl egyértelműen, Harry pedig azzal, hogy temérdek gondja és nyűgje, és persze kételye mellett megpróbáljon példamutatóan fellépni, vagyis barátságosan viselkedni egykori ellenségével. Luna volt az egyetlen, akiről Ginny feltételezte, hogy kapizsgálja, mi folyik a szemük előtt. Ginny már rég rájött, hogy amellett, hogy Luna gyakran olyan dolgokat is észrevesz, amik valójában nincsenek is ott, meglepően jó szeme van az olyan dolgokhoz is, amik ott vannak ugyan, de csak haloványan derengenek. Mindazonáltal úgy döntött, jobb lesz nem felhozni Luna ellőtt sem a témát, nem akart pletykálkodni, amíg nem sikerül Hermionéval megbeszélni a dolgot.

Draco azonban megelőzte barátnőjét, és egyik este, amikor ketten maradtak az étkezőben, megszólította Ginnyt. Azelőtt jobbára csak az udvariaskodás szintjén mozgott a kommunikációjuk, még egyszer sem beszélgettek egymással, így Ginnyt kicsit meg is lepte ez a fordulat.

A lány épp a kávéfőzőt töltötte fel másnap reggelre. Ez a megállapodás szerint mindig annak a feladata volt, akinél kiürül a kancsó, azonban ez szinte csak akkor valósult meg, ha az illető történetesen valamelyik nőnemű egyed volt, a fiúk rendszeresen elfeledkeztek róla. Ő személy szerint utálta, ha kora reggel felébredve kell kikaparnia az előző napi kávézaccot, hogy frisset tölthessen a helyére, így mikor látta, hogyan áll a helyzet, inkább nekilátott, hogy pótolja a mulasztást. Begyűjtő bűbájjal magához hívta a kávét tartalmazó dobozt, az azonban üresnek bizonyult. A kávésdoboz feltöltésére is hasonló szabályok vonatoztak, Ginny mérgesen fújt egyet, és már indult volna a kamrába, ahol a tartalék csomagokat tartották, amikor megfordulva majdnem szívrohamot kapott. Az addig az asztalnál ülő Draco közvetlenül mögötte állt, a bontatlan kávéval a kezében, és láthatóan mulattatta Ginny ijedtsége.
- Ezt keresed? – kérdezte vigyorogva.
- Hiányzik egy kicsit a nép riogatása, igaz, Malfoy? – kérdezte Ginny, félig bosszúsan, félig nevetve, mikor levegőhöz jutott.
- Nem panaszkodom, a bátyád szívélyes pillantásai miatt máris megérte lemondani róla, úgy látom, különösen kedvel engem.
- Hagyj neki egy kis időt – mondta a lány, miközben felbontva a csomagot újratöltötte az üres dobozt. Kérdezés nélkül is tudta, hogy Ronról van szó. – Nem egy könnyen megbocsátó típus, de idővel ő is elfogadja majd a helyzetet.
- Megértem az álláspontját, de sajnos nem áll módomban visszaforgatni az időt. Nem is tudjátok, milyen szerencsés családba születtetek – tette hozzá kissé keserűen.
- Hidd el, tudjuk, legalábbis én tudom. Épp azért olyan nehéz mások álláspontjába belehelyezkedni Ron számára. Vaskalaposabb, mint Percy, még ha nem is vallja be. Eszébe sem jut átgondolni, mi lett volna, ha a mi szüleink is aranyvér mániás sznobok. Már megbocsáss – biccentett Draco felé, aki meglepve nézett rá.
- Már azt is bíztató jelnek könyvelem el, hogy te így gondolsz erre – felelte. – De be kell vallanom, már amúgy is beszélni szerettem volna veled, Weasley.
- Csak nem Hermionéról van szó, és a kis románcotok folytatódásának kérdéséről? – kérdezte Ginny, pókerarca semmit sem árult el arról, mit tud az ügyről. Draco arcára azonban ismét kiült a döbbenet.
- De hát... - hebegte csodálkozva. – Elmondta neked?
- Kérlek, Malfoy. Csak azért nem tudja még mindenki, mert túlságosan el vannak foglalva a háborúval, meg azzal, hogy ne idegesítsék halálra egymást ezen a nyilvánvalóan túl kicsi helyen. Egyébként meg, csak nem képzeled, hogy Harry nem mesél el nekem mindent? – nevetett Ginny. – Nem mintha nem jöttem volna rá már azelőtt.
- Ó – csúszott ki az exmardekáros száján önkéntelen reakciója. – Erre gondolhattam volna.
- Szóval, ahhoz, hogy tanácsot adhassak, ismernem kell az egész sztorit. Bár vannak sejtéseim, Hermione a Roxfort alatt nem avatott be engem a részletekbe, úgyhogy várom a beszámolódat, Malfoy.
- Valójában, van egy kész tervem, csak kellene hozzá néhány dolog, aminek a segítségével megvalósíthatom – tért magához Draco, ezzel végre elérve, hogy egy pillanatig Ginny vágjon meglepett arcot.
- Ezt már szeretem – vigyorgott Ginny.
Draco úgy látta, ez bizony egy szövetség, ha nem egy barátság kezdete.

***

Fel a kezeket, aki úgy szereti Ginnyt, mint én (nagyon)! :D Na és mit gondoltok, mit talált ki Draco?