Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Merlin malmai lassan őrölnek

Mind a négyen a kandalló körül foglaltak helyet. Harry és Ginny ketten osztoztak egy hatalmas, méregzöld fotelon, Luna a hasonló színekben pompázó szőnyegen ült hátát egy fotelnak vetve, Draco pedig egy jobb napokat látott karosszékben. A helyzet enyhén szólva abszurd volt: ő, egykori legnagyobb ellensége, meg a két lány, akikkel korábban szóba sem állt volna, együtt kortyolgatják az ósdi bárszekrényben talált whiskyt.

A helyzet nyakatekertségét fokozta az egykori Black kúria régies bútorzata, ami természetesen zöld-ezüst színben játszott, ezzel azt az érzést keltve, mintha a Mardekár klubhelyiségében ücsörögnének. Draco aznap reggel beszélt egykori házvezető tanárával arról, hogy nem készül elhagyni az országot. Ez volt az első, legegyszerűbb lépés, amit meg kellett tennie. Piton kihasználta az alkalmat, és magával vitte Dracót egy kisebb bevetésre. Hazaérkezve a Potter-Weasley párost ott találta a nappaliban, és bár Ginnyvel egészen jó viszonyt kezdtek ápolni a közelmúltban, Potterrel még meglehetősen döcögősen ment a kommunikáció, így intett a párnak, és felfelé indult, hogy aludni térjen.
- Malfoy! – szólt utána legnagyobb meglepetésére Potter. – Khm, Draco – javította ki magát, feltehetően Ginny bökése nyomán, ami a bordáit érte. – Nem ülsz le?
Potter hangvétele nem győzte meg Dracót arról, hogy ez a gondolat az ő fejéből pattant ki, de azért visszafordult. Először Ginny, majd a Kis Túlélő arckifejezését szemrevételezte, és úgy találta, az este roppant szórakoztatónak ígérkezik. Néhány kör döcögős csevej után Ginny úgy döntött, szükség lesz némi alkoholra, így eltűnt a szalon irányába, ami a bárszekrényt rejtette. Amíg távol volt, Draco egy pár percig élvezettel nézte Potter szenvedését, ahogy az próbál valami semleges témát felidézni, de semmi sem jut eszébe, majd úgy döntött, próbára teszi egykori ellenségét.
- Kedves volt tőled a múltkori bájital, Potter, bár gondolom attól féltél, hogy még azelőtt reprodukálom magam, hogy egyáltalán az én arcomhoz hozzászokhatnál.
Úgy tűnt, Harry nem számított arra, hogy itt és most Hermione Granger és Draco Malfoy szexuális kalandjáról kell beszélnie, amiről már sejthetett valamit, hiszen Ginny nyilván nem tartotta teljes titokban, amit Dracótól megtudott, de azért látszott, hogy erősen küszködik a témával.
- Figyelj Malfoy – mondta rövid habozás után. – Én hiszek a második esélyekben, és bízom Ginny ítélőképességében is, aki szerint egészen elviselhető vagy manapság. Ő nem pont így fogalmazott – tette hozzá Draco kétkedő tekintetét látva. – Szóval részemről rendben van az ittléted. De! – hogy szavait nyomatékosítsa, közelebb hajolt, úgy folytatta. – Ha megint megbántod Hermionét, nem leszünk jóban. Ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek.
Egy pillanatig csak bámultak egymásra, Draco emésztette a hallottakat, Harry pedig afeletti meglepettségét, hogy mindezt hangosan kimondta.
- Megpróbálok rászolgálni a barátnőd bizalmára, Potter – felelte Draco, majd vigyorogva hozzátette: - Már megbocsáss, de az ő fenyegetései legalább valóban rémisztőek.
Potter arcára először őszinte döbbenet ült ki, hogy a mardekáros viccelődik vele, végül kis fáziskéséssel halványan elnevette magát.

Ekkor érkezett meg Ginny, kezében egy üveggel, balján Lunával, akibe állítása szerint épp csak út közben botlott bele, de Draco sejtette, hogy ez is egyike lehet a lány gyengén álcázott integrálási manővereinek. Lunának hálás volt, amiért első este úgy viselkedett, mintha mindig is egy asztalnál vacsoráztak volna, és egyébként is mulatságosnak találta a lányt. Elismeréssel adózott Ginny szervezési készségének: a boszorkány kiválasztotta a két leggyengébb láncszemet. Pottert bármire rá tudta volna beszélni, hála a szerelemnek, Luna pedig túlságosan hóbortos volt ahhoz, hogy mélyebb ellenszenvet tudjon táplálni bárki iránt. Az alkohol pedig, mint tudjuk, rendkívüli összekovácsoló erővel bír.
Így, mire az üveg kiürült, már nem csak a kandallóban pattogó tűz árasztott meleg hangulatot, a kis társaság is egészen összecsiszolódott. Ginny úgy döntött, elférne itt még egy ital, és elindult, hogy felkutassa, Draco azonban egyetlen pálcamozdulattal, újra telivé varázsolta az üveget, a többiek nagy megelégedésére.
- Ezt még Blaise-től tanultam a Roxfortban – felelte a ki nem mondott kérdésre. A szíve összeszorult, ha egyetlen barátjára gondolt. – Ne mondjátok, hogy ti sosem piáltatok a hét év alatt.
- Nem igazán szoktam inni – mondta Luna, az alkoholtól még lebegősebb hangján –, attól tartok, túlságosan kitárja az elmémet.
A lány még mindig a szőnyegen ült, piszkosszőke haját egy hatalmas, lila színű szitakötővel díszített csat fogta össze, ezüst színű kantáros nadrágot viselt, aminek első zsebéből valamiféle növények kandikáltak ki, amiket Draco még életében nem látott. Miközben beszélt, pálcájából apró, lila madárkák röppentek ki. Draco elismeréssel adózott a bonyolult transzformációs bűbájnak. Hermione is tudott ilyet, emlékezett vissza.
- Ezt pedig még a Roxfortban tanultam, Hermionétól – közölte a lány vidáman, mintha csak olvasná Draco gondolatait.
A lány nevének említésére Potter és Weasley sokat sejtetően összenéztek, ebből Luna látszólag semmit sem vett észre, folytatta megkezdett monológját:
- De hát biztosan neked is megmutatta, hiszen igazán jó barátok voltatok. Mármint hatodévtől, azelőtt úgy láttam, nem igazán csíped őt. Örülök, hogy megváltozott a véleményed Draco, szerintem mindannyian igazán jó barátok leszünk – az utolsó mondat végére az ifjú Malfoyra emelte nagy, kék szemeit, és kedvesen elmosolyodott.
Draco körülnézett, és látta, hogy nem csak őt döbbentette meg Luna tájékozottsága. Potternek egyenesen nyitva maradt a szája, Ginny ajkai pedig apró „o" betűt formáltak. Hirtelen nem is tudta, hogy erre mit kéne felelnie.
- Öhm, igen – mondta rendkívül kreatívan.
Ebben a pillanatban a lépcsőfordulóban megjelent előbb a nevetgélő Hermione, közvetlenül mögötte pedig Ron Weasley. Ron híres volt arról, hogy érzelmei azonnal kiülnek az arcára, cenzúra nélkül, és ez most sem történt másként. Látva a kandalló előtt összegyűlt társaságot, arcán megjelent egy csodálkozó, kissé dühös fintor, amelyet csekély sikerrel, de megpróbált visszaszorítani. Draco elismerően nyugtázta, hogy Ginny nyilvánvalóan a bátyjával is beszélt már, hiszen az első napokban Ron nem volt épp a legszívélyesebb vele. Most azonban megpróbálta rendezni arcvonásait, ahogy Hermione is, akinek ez jóval hatékonyabban ment, mint szeplős barátjának, Draco azonban túl jól ismerte őt ahhoz, hogy ne vegye észre a lány arcán átsuhanó csodálkozást, és még valamit, amit Draco először nem tudott azonosítani, hiszen olyan gyorsan belesimult Hermione udvarias mosolyába. Talán rosszallás lenne? Weasley reakcióját értette, de azt hitte, Hermione jó néven veszi, ha látja, hogy próbál beilleszkedni.
- Haver, iszogattok, és nekünk nem is szóltok? – kérdezte Ron, egy leheletnyit élesebben a szükségesnél, szavait Harrynek címezve.
- Egészen véletlenül történt – csicseregte Luna. – De épp időben érkeztetek, hogy csatlakozzatok!
Hermione rövid tétovázás után törökülésben letelepedett a süppedős, szebb napokat látott szőnyegre, és Ron is mellé ült, pedig volt még egy üres fotel. Draco figyelmét nem kerülte el, hogy a lány a tőle lehető legtávolabb eső pontot választotta, és az sem, hogy Ron milyen közel huppant le mellette. A féltékenység hulláma, ami erre az apró, alig látható gesztusra elöntötte, meglepte Dracót. A hosszú évek során, amit külön töltöttek, sokszor gondolt rá, hogy a lánynak lehet – kell, hogy legyen – valakije, hogy nem lesz örökre egyedül, továbblép, és valaki más felesége lesz, más gyerekeinek édesanyja. Szoktatta magát a gondolathoz, és egy idő után az ehhez kötődő fájdalom el is zsibbadt benne.
Most ráébredt, hogy ez a belenyugvás annak a másik életnek a tartozéka volt, amiben ő, Draco halálfalóként élt, és egyáltalán rágondolnia is tilos volt Hermionéra. Most, hogy a dolgok fordulatot vettek, és hirtelen megint egy dimenzióba, sőt, egy házba kerültek, már egyáltalán nem érezte azt a belenyugvást. Inkább azt érezte, hogy kedve volna leátkozni Weasley fejét, vagy csak odamenni, és átkarolni a lány vállát, hogy megmutassa, hozzá tartozik. Hirtelen elviselhetetlen lett a gondolat, hogy ők ketten nem lesznek együtt, hogy Hermione esetleg mást választ. Amíg őt a féltékenység kínozta, Potter belebegtetett a konyhából két poharat, és töltött a két újonnan érkezőnek.
- Hát, akkor igyunk az új szövetségesekre – emelte fel a poharát Hermione, és egy röpke pillanatig a mardekárosra emelte tekintetét, aztán mintha zavarba jött volna, gyorsan belekortyolt az italába, félrenyelve azt.
Draco eddig is elég furcsának találta a helyzetet, de most, hogy a lány is itt volt, végképp nem tudta, hogyan kéne viselkednie. Emlékeztette magát, hogy ő most barátságos próbál lenni, de nem könnyítette meg a dolgát, hogy Weasley, miután megpaskolta a köhögő Hermione hátát, egy pillanatra elfelejtette visszahúzni a kezét, és mintha még közelebb húzódott volna a lányhoz.

Miután mindannyian ittak a hevenyészett tósztra, és Hermione is abbahagyta a köhögést, kis csönd állt be. Látta, hogy Ginny tekintete úgy repked hármójuk között, mint holmi megvadult cikesz, ebből tudhatta, hogy nem csak képzelődik, valóban van valami a levegőben. Fáradt volt, és eddig már fontolgatta, hogy hamarosan elköszön, hogy nyugovóra térjen, most viszont semmiképp sem akarta itt hagyni a Weasley-Granger párost.
A csevej lassan csordogált tovább, a kis társaságnak elég sok közös témája akadt, legfőképp a háború, de sok másról is szó esett, például régmúlt roxforti idők emlékeiről, vagy a Grimmauld téri házban való együttélés ügyes-bajos dolgairól. Draco kicsit háttérbe szorult, addig figyeltek rá, hogy bevonják őt, most azonban kissé elsodorta a társaságot a beszélgetés. Tűnődve figyelte őket: a Hermione, Ron, és persze Harry hármasa között feszülő kapocs tűnt minden alapjának, szemmel láthatóan ez a belső kör, a többiek pedig erre kapcsolódtak rá valahogyan. Olyan volt, mintha ők hárman valami titkot birtokolnának, és neki ez a legkevésbé sem tetszett.
Én is egy titok vagyok neki – jutott eszébe, és ez egy kicsit megnyugtatta. Hiszen amíg a Roxfortban együtt voltak, a többiek semmit sem tudtak az egészről, Potter és Weasley semmiképp. Igaz, hogy Hermione hozzájuk tartozik, de eközben valahol hozzá is, legalábbis egykor így volt.
Végül Ginny állt fel először, hogy takarodót fújjon, aztán persze Harry is rögtön követte barátnője példáját.
- Ti még maradtok? – karolta át Harry Ginny derekát, miközben kérdőn nézett a többiekre.
- Mrs. Weasley és én azt tervezzük, hogy holnap korán reggel helyrepofozzuk az üvegházat. A boszorkányfű teljesen elkanászodott, és a disznópázsitot is ki kellene gyomlálni – felelte Luna, és ő is feltápászkodott. – Örülök, hogy te is lejöttél ma közénk, Draco – tette hozzá kedvesen, majd elillant, mint a köd, hosszú szőke haja lebegett utána.
- Merlinre, de késő van – nézett az órájára Ron. – Hermione, te nem jössz?
A lány láthatóan zavarban volt. Nem akarta ilyen színpadiasan magára hagyni Dracót, de Ront sem szívesen bántotta volna meg azzal, hogy kettesben marad a mardekárossal.
- Öhm, persze, menjünk – felelte végül, ezzel leplezetlen mosolyt csalva Ron arcára.
Draco remélte ugyan, hogy kettesben maradnak, de azért nem lepte meg nagyon a fordulat. Sejtette, hogy Weasley inkább átkozná meg saját magát, mint hogy szándékosan alkalmat teremtsen rá, hogy ők ketten egyedül maradjanak. Magához vette a maradék whiskyt, leoltotta a lámpákat, és átsétált a konyhába, miközben barátjára, Blaise-re gondolt, meg a roxfortos időkre, amikor nem kellett óvatosan kerülgetnie egy csapat griffendélest ahhoz, hogy legyenek ivócimborái.

Most rémesen jól jött volna egy régi barát. Érezte, hogy a többség igyekszik közeledni felé, és ő is igyekezett, de látni, hogy itt mindenki ezer éve egymás legjobb barátja, nos, nem volt túl kellemes. Az anyját nem akarta terhelni, szerette volna, ha látja, boldogul, rajta kívül pedig csak egy ember akadt a házban, akivel valaha igazán közel álltak egymáshoz, rá azonban egyelőre nem számíthatott. Még nem akart felmenni az üres szobájába, valahogy nagyon magányosnak tűnt most neki a Rend főhadiszállása.

Bár Malfoynak lenni nem volt mindig móka és kacagás, azért mégiscsak volt otthona, családja, hagyományai. A hatalmas Malfoy kúriában létezett néhány olyan zug, ahol a kis Draco (és később a nem olyan kicsi Draco) ha elrejtőzött, senki sem találhatott rá. Például a második emeleti ablak, aminek párkánya olyan széles volt, hogy Draco most is kétszer elfért volna rajta, és súlyos bársonyfüggöny takarta el a kíváncsiskodó tekintetek elől, vagy a hatalmas platánfa a birtok végében, aminek lombja, és terebélyes ágai kényelmes és biztonságos menedéket nyújtottak. Draco ablaka volt a lakószobák közül az egyetlen, ami a hátsó kertre nézett, pontosan a platánfára. Az alatt a platánfa alatt tettek vértanúi esküt Blaise-szel, hogy örökre barátok maradnak. Nyolc vagy kilenc évesek lehettek, és ott volt velük Vincent Crack is, de neki inába szállt a bátorsága, amikor a véres részekre került a sor. Hasfájásra hivatkozott, és eloldalgott, hogy inkább az első kertben uzsonnázó szülőkhöz csatlakozzon. Ők azonban nem bánták, már akkor, nyolcéves fejjel is tudták, hogy Crackkal és Monstróval azért játszanak, mert a szüleik barátok, és így illik. Az eskü megtörtént, és köszönhetően ennek, vagy csak a sorsnak, tényleg barátok maradtak.

Dracónak nem sok bizalmasa akadt, és Blaise-nek sem mondott el mindent, de tudta, hogy barátja sejti, valamire készül. Rengeteget tépelődött, hogy megkérje-e, tartson velük. Félt, hogy ha Blaise nemet mond, és Voldemort megöli majd őt, mert tudott a tervről, de attól is félt, hogy esetleg le akarná beszélni őt. Azt nem hitte, hogy Blaise elárulná, de úgy döntött, úgy sodorja a legkevésbé bajba, ha hallgat. Ezzel persze magára hagyta őt. Bár Lucius kemény kezű volt, Blaise családja sem volt éppen példaértékűnek mondható. Anyjáról, és titokzatos körülmények között elhalálozott férjeiről, köztük Blaise apjáról rengeteg pletyka keringett, maga Blaise sem tudta, mi az igaz belőlük. Neki legalább volt családja, és az anyjára mindig számíthatott. Meg persze Blaise-re. Akit ő most cserben hagyott, és Voldemort valószínűleg meg is kínozta emiatt. Arcát a kezébe temetve próbálta száműzni ezt a gondolatot. Valahogy arra nem gondolt, hogy ez ezután is legalább olyan nehéz lesz, mint a szökés előtt volt: félteni a szerettei életét.

Nem hallotta a lépteket, csak azt vette észre, hogy egy kicsi, meleg kéz simogatja meg a vállát. Még mielőtt ránézett volna, tudta, hogy ő az. A lány közelebb húzott egy széket, és leült, majd megfogta Draco kezeit, hogy maga felé fordítsa a férfit, aki némán engedelmeskedett. Így nézték egymást néhány hosszúra nyúló másodpercig, majd Hermione törte meg a csendet.
- Nem bírlak egyedül hagyni mindezzel – mondta szinte suttogva. – Tudod, mindenki nagyon igyekszik, még Ron is, hogy elfogadja a helyzetet. Nem lenne szép tőlem, ha pont én hátrálnék ki mögüled, ugye?
Draco nézte a lány halvány mosolyát, de ő komoly maradt. Most túl mélyre merült, hogy máris a felszínre kerüljön.
- Ginny valamiért egyértelműen a pártodat fogja, szóval nyert ügyed van. Mindenkit meg fog győzni. Csak idő kérdése – folytatta, mikor látta, hogy Draco nem reagál. – Itt nálunk ugyanis minden fontos dologban a nők döntenek.
Draco erre már nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. A lány félénk mosolya is felderült, látva a kedvező fogadtatást.
- Természetesen tartom, amit mondtam – folytatta ismét komolyabban. – De ez nem jelenti azt, hogy barátként nem állok melletted.
- Barátként? – bukott ki a férfiból akaratlanul a kérdés.
- Pontosan. Segíteni akarok – felelte a lány. Draco nézte, hogy mikor neveti el magát, de sajnos konstatálnia kellett, hogy nem viccel.
- Megtisztelő – felelte rövid gondolkodás után. Jégkék szemei mindenről árulkodtak, csak baráti érzésekről nem. Hermione is megérezhette ezt, mert elpirult, és elkapta a tekintetét. Végül a kezeit is visszahúzta.
- Gyere, menjünk aludni – mondta Draco térdének, majd felállva visszanézett az immár szélesen mosolygó férfira. – Mindenki a saját ágyába, természetesen – tette hozzá dorgálóan, a szemei azonban vidámak maradtak.
Felosontak a nyikorgó lépcsőkön, Hermione lábujjhegyre állva, kissé sután átölelte Dracót, de csak egy pillanatig tartott az egész, aztán elillant, mint a kámfor, Draco meg csak nézett utána, orrában a lány hajának illatával, mellkasában egy röpködő érzéssel, aminek nagyon jól tudta a nevét, és az nem a barátság volt.