Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Sem azé, aki fut

§D§

Draco az ágyán ült, és a szemközti asztalon álló súlyos kőtálat fixírozta. A merengő megszerzése az előtte álló feladat kisebbik része volt. Ginny nem árulta el McGalagonynak, hogy miért van rá szüksége, de gyanította, hogy a vén boszorka egyébként is rájött, ki az, aki nem akar személyesen – ismét – szívességet kérni tőle.
Most pedig nincs más dolga, mint megvárni, amíg Hermione hazaér a felderítő útról, amit a Potter-Weasley-Granger trió hármasban bonyolított le, és ami miatt már két napja távol voltak. Ez a két nap, azon túl, hogy persze bosszankodott miatta, épp jól jött neki, volt alkalma átgondolni a dolgait, kiválogatni, melyik emlékeit szeretné megmutatni Hermionénak.

Nem tudta, hogy fog reagálni a lány, félt, hogy nem azt a hatást éri el, amit remélt. Szerette volna beengedni Hermionét az életébe, azokba a részekbe is, amiket korábban elhallgatott előle, mert túl fájóak voltak ahhoz, hogy megossza valakivel. Szerette volna, ha a lány megérti, milyen döcögős volt az út ideáig, mennyi belső küzdelem, csalódás, önmagával folytatott vita kellett ahhoz, hogy most itt állhasson, ebben a szobában.

Most, hogy mindennel elkészült, és már csak Hermionéra várt, kétségei támadtak. Vajon hogyan fog reagálni? Mi van, ha rosszul értelmezi az egészet? Nem akarta, hogy a lány sajnálja. Hiszen pont ezért hallgatott el néhány dolgot előle, mert tudta, milyen szánakozva nézne rá, és akkor talán nem tudná elzárni többé azt az érzést, hogy mekkora csőd az élete, a családja.
Kopogás hallatszott, és belépett a szobába a nyúzott, elcsigázott Hermione.
- Szia – köszönt, a hangja vékonyabban csengett a szokásosnál. Nem volt alkalmuk találkozni a legutóbbi fürdőszobás incidens óta, és Draco látta, hogy a lányt gyötri a lelkiismeretfurdalás az akkori viselkedése miatt.
- Gyere be – biccentett. Hermione becsukta az ajtót, majd az asztal felé pillantva észrevehette a merengőt, mert megtorpant.
- Mire készülsz? – nézett rá gyanakodva.
- Szeretném, ha velem tartanál egy kis kirándulásra – felelte, ő maga is meglepődött, milyen magabiztosan cseng a hangja.
- Ó. – A lány arcára őszinte csodálkozás ült ki, Draco konstatálta, hogy Ginny tartotta a száját, nem árult el semmit Hermionénak a tervéről. – És mi a célod ezzel?
- Hogy jobban megismerj? Magyarázat néhány dologra, amit sosem értettél velem kapcsolatban? Meggyőző érvek, hogy bocsáss meg? Válassz egyet ezek közül! – tárta szét a karját.
- Legyen, ennyit megtehetek érted – felelte rövid gondolkodás után a lány. – Most rögtön?
- Én nem szívesen várnék tovább – mondta.
- Hát akkor kezdjük – csapta össze a kezét Hermione, kissé zavarban volt, az arca kipirult, majd gyorsan összefonta maga előtt a karjait, mintha nem értené, mit művelnek a végtagjai az ő engedélye nélkül.
Közelebb léptek a kőtálhoz, és belepillantottak, majd egymásra néztek, és belevetették magukat a múltba.

§H§

Fejjel előre zuhantak bele az emlékbe, mégis a talpukra érkeztek. A Malfoy-birtok dús, zöld kertjében találták magukat, a délutáni napfény aranyosra festette a kúria nyugati oldalának borostyánnal borított kőfalát. Hermione körülnézett, kereste Draco múltbéli megfelelőjét, de sehol sem látta, viszont megpillantotta a fiatalnak tűnő Narcissát, aki egy hintaágyban ült, lábait maga alá húzva. Valahová messzire nézett, úgy tűnt, olyasmit lát, amit más nem, vagy ami talán nincs is ott. Egyik keze a hasán pihent. Hermione csak akkor vette észre, hogy sír, amikor közelebb lépett hozzá, meg sem rezdült, úgy folytak a könnyei.
Kisvártatva megjelent Draco. Nagyon fiatal lehetett, talán öt-hat éves, a falombok árnyéka lágyan hintázott az arcán. Néhány méterrel távolabb állt meg, onnét nézte a síró nőt.
- Draco – mondta Narcissa, és könnyei alatt elmosolyodott, majd intett a fiának, hogy menjen közelebb. A kisfiú odaszaladt az anyjához, és mellé furakodott, miközben az próbálta letörölgetni könnyeit. Narcissa átölelte az apró, riadt fiút, és megsimogatta tejfölszőke fürtjeit.
- Miért sírsz? – kérdezte Draco, a hangja vékony volt, mint ő maga.
- Szomorú vagyok – felelte Narcissa.
- Nekem nem szabad sírnom, akkor sem, ha szomorú vagyok – mondta Draco, és komolyan az anyjára nézett. – Apa azt mondta, csak a nők sírnak.
- Néha nem jó, ha mások látják, mit érzünk – kezdte Narcissa, és rámosolygott a fiára, szempillái nedvesen csillogtak. – De te és én, nekünk nincsenek titkaink egymás előtt, a könnyeinket sem kell elrejtenünk.
- Miért vagy szomorú? – kérdezte Draco rövid töprengés után. Apró homlokán megjelent néhány ránc, amitől korához képest túlontúl komolyan festett. – Apa miatt?
- Nem, kincsem, nem apa miatt. A testvéred miatt vagyok szomorú, akiről már beszéltünk. – Draco szemei elkerekedtek, érdeklődve nézett az anyjára. – Tudod, vannak olyan kisbabák, akik végül, valamiért mégsem tudnak eljönni hozzánk.
Hermione a szája elé kapta a kezét, és Jelen-Dracóra nézett, de az elmélyülten figyelte egykori énje és anyja kettősét.
- Nem fog megszületni? – kérdezte a kis Draco.
- Nem fog. Valahol máshol van rá szükség, de ne aggódj, jó dolga lesz ott.
- Hol van a valahol máshol?
- Ezt nem tudjuk pontosan. Egyesek szerint odafönt – bökött az asszony az égen úszó bárányfelhők felé.
- Az égben?
- Talán. De abban biztosak lehetünk, hogy ott semmi baj nem érheti őt.