Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Mert minden álomnál több a valóság

Futott, ahogy csak a lába bírta. Léptei tompa visszhangot vertek az üres folyosón, de most nem gondolt arra, hogy valaki megtudhatja, tilosban jár. A szíve egyre hevesebben vert, hallotta a vér dobolását a fülében, de nem lassíthatott. Befordult a következő sarkon, és megtorpant. A fáklyák remegő fényében megpillantotta... Ront, amint hevesen integet neki. De most nem tudott ezzel foglalkozni, segítenie kell neki, oda kell érnie. De hova is? Hogy megmentse Dracót, hát persze. Ahogy elhaladt a még mindig kedvesen integető Ron mellett, a fiú elkapta a karját, és visszarántotta őt. Ettől dühbe gurult, kedve támadt jól orrba vágni vörös hajú barátját. Ez furcsa érzés volt. Mostanában már sokkal jobban tudta kezelni az indulatait, mint a roxfortos éveik alatt. De várjunk csak? Hiszen ez itt a Roxfort, akkor meg mit keres itt?
A szemei kipattantak, és zihálva felült. Még nem hajnalodott, a ház csendes volt. Régebben gyakran álmodta ezt, még jóval azután is, hogy ő és Draco végső búcsút vettek egymástól. Az egész butaság volt. Az álomban sosem tudta, mitől is kell tulajdonképpen megmentenie a fiút, csak hogy muszáj odaérnie, ez azonban sosem történt meg. Általában felriadt, még mielőtt megpillantotta volna, máskor épp kinyújtotta felé a kezét, a következő pillanatban a fiú alakja szertefoszlott. Ron azonban nem szokott megjelenni ezekben az álmokban. Persze nem kellett álomfejtőnek lenni hozzá, hogy kitalálja, miért kuszálta össze a tudatalattija a két dolgot. Ron mostanában gyakran felbosszantotta, bármennyire is próbálta elnyomni ezt az érzést. Kedvenc szeplős barátja rendszerint azon munkálkodott, kevés diszkrécióval, hogy neki és egykori kedvesének ne legyen alkalma kettesben maradni, egymás mellé ülni vacsoránál, vagy bármilyen más kontaktusba kerülni. Meglepte a helyzet, Ron az elmúlt néhány hónapban nem igazán mutatott iránta érdeklődést. Úgy tűnt, hirtelen támadt népszerűségének oka alighanem az új rivális megjelenése. Mindenesetre azt be kellett vallania magának, hogy a gondolatra, hogy Draco féltékeny – márpedig ez számára egyértelmű volt –, az az apró Hermione, aki a mellkasában lakott, és titkon még mindig egy hősszerelmes fruskaként viselkedett, amikor Dracóról volt szó, örömtáncot kezdett járni.

A redőny résein átszűrődő fénynyalábok lustán nyúltak el a kopott parkettán. Tudta, hogy aludnia kéne, mert hat órakor mindenképpen kipattan a szeme, és addig valószínűleg már csak egy vagy két óra van hátra, de valahogy nem érezte magát álmosnak. Azon töprengett, mit jelent az a jövőre nézve, hogy őt ennyire lázba hozza Draco Malfoy birtoklási vágya, és erről eszébe jutott egy régi emlék.
A Szükség Szobájában ültek, ahogy mindig. A szoba általában ugyanazt a helyiséget formálta meg nekik: egy terebélyes kanapé, kandalló ropogó tűzzel, süppedős szőnyeg, egy csálé lábú asztal, rajta bögrék, vagy épp poharak, az alkalomtól függően. Mint egy mini klubhelyiség, ami szándékosan házsemleges színekben materializálódott. Hermione nem tudta eldönteni, hogy az apró változások, amik néha megjelentek, vajon Draco kívánságai voltak, vagy a szoba varázsának hóbortjai. Néha az asztalra állított vázában friss virágok illatoztak, máskor addig sosem látott képek jelentek meg a falon, rendszerint tájképek napraforgómezőkről, erdei tisztásokról, vagy lassan folydogáló hegyi patakokról. Ezek a tárgyak nem igazán vallottak Dracóra, így néha azon is elgondolkodott, hogy talán az ő tudattalanja produkálja őket. Ezúttal azonban minden a szokásos volt, Draco már várta őt, amikor belépett, a kanapén ült, mellette néhány könyv, nyilván a könyvtárból érkezett, arcán ügyetlenül leplezett rosszallás. Ő egy kicsit kifulladt, sietnie kellett, mert Harryvel és Ronnal Hagridnál jártak, és a látogatás kicsit elhúzódott. Azt kellett hazudnia, hogy rúnaismeretet fog tanulni a könyvtárban, hogy barátai semmiképp se akarjanak vele tartani, és majdnem lebukott, amikor rossz irányba indult el, elfeledkezve róla, hogy mi is volt a hazugság, amivel a titkos találkát akarta leplezni barátai előtt.
Lehuppant a morcosnak tűnő Draco mellé, akinek teste minden porcikája arról árulkodott, hogy neheztel valamiért, és úgy döntött, úgy tesz, mintha nem venné észre a jeleket.
- Siettem, ahogy tudtam – felelte a kimondatlan kérdésre, és szemeit a fiúra emelte, várva, mivel fogadja őt. Draco ráemelte szürkéskék szemeit, és egy kicsit elmosolyodott, de inkább csak a szájával, a tekintete morcos maradt. Azért odahajolt, és hosszan megcsókolta Hermionét.
- Már várlak egy ideje – mondta a fiú, miután szétváltak, és a lány egyik hajtincsével kezdett babrálni. Egymással szemben ültek, de felhúzott térdeik összeértek. – Merre jártál?
- Kiment a fejemből, hogy mára ígértük magunkat Hagridhoz.
- Ígértük? Potter, Weasley? – kérdezte a mardekáros enyhe fintorral az arcán.
- Tudod, hogy ők – forgatta a szemét Hermione.
- Milyen remek társaság. – A fintor most gúnyos mosollyá alakult át. Draco enyhén szólva nem volt túl jó véleménnyel Harryről és Ronról, ahogy ő sem volt elragadtatva annak mardekáros haverjaitól, de úgy egyeztek meg, hogy lehetőség szerint nem pocskondiázták egymás barátait, mert az csak felesleges vitákat szül. Korábban előfordult, hogy elragadtatták magukat a témával kapcsolatban, és olyasmiket vágtak egymás fejéhez, amit később mindketten megbántak, de ő már akkor rájött, hogy ezek a veszekedések nem múlnak el nyomtalanul, hiába követi békülés, bocsánatkérés, kedvesség, a fájdalom nyoma mindig ott marad. Persze az, hogy dobozba tették a kényes témákat, nem volt épp a legjobb megoldás, ezt mindketten tudták, de egyelőre próbáltak nem gondolni a jövőre, mert az semmi jóval nem kecsegtette kettőjüket.
- Na jó – sóhajtott a lány. – Halljuk, mi a baj?
- Nem tetszik, ahogy Weasley viselkedik veled. – Most pókerarcot öltött, ha az előbb nem látta volna, Hermione nem vette volna észre, hogy milyen sértődött. – Az én ízlésemnek egy kicsit túl barátságos.
- Arra gondolsz, amikor ma reggeli közben átkarolta a vállamat?
- Én már csak arra lettem figyelmes, hogy micsoda hűséges kiskutya módjára viszi utánad a könyveidet, de jó tudni, hogy ilyen is történt, amíg én gyanútlanul fogyasztottam a pirítósomat.
Hermione nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. A féltékeny Dracóhoz addig nem volt szerencséje. Komolyságot erőltetett magára, lassan közelebb hajolt, hogy aztán mélyen a kék – még mindig kissé dacos – szempárba fúrhassa tekintetét.
- Nincs okod féltékenykedni. Ha nem húzod ki a gyufát, ígérem, nem cseréllek le Ronra. De ehhez azért egy kicsit kedvesebbnek kéne lenned. – Dracón pillanatnyi zavar látszott, nyilván nem erre a reakcióra számított, de aztán széles vigyorra húzta a száját, úgy felelt:
- Majd csak találok másik mugliismeret korrepetitort.
- Te kis... – nevetett a lány, és a fiú felé lendült, hogy tettekkel torolja meg a szemtelenséget, azonban az gyorsabb volt. Dulakodni kezdtek, néhány percig csak a kapkodó nevetés, és Hermione méltatlankodása hallatszott, de aztán hamar eldőlt a küzdelem.
- És én még azt hittem, hogy szégyenlős, és félénk vagy – nevetett Draco, miközben győzedelmesen leszorította a kapálózó lány kezeit.
Draco máskor sápadt arca kissé kipirult, és a szokásos gúnyos mosoly helyett most őszintén, felszabadultan vidámnak látszott. Hermione eltűnődött, hogyan láthatta őt azelőtt annyira szörnyűnek. Próbált visszaemlékezni az ellenszenvre, de valahogy sehol sem találta.
- Szükségtelen most ez az ábrándozás, Granger. Hiszen itt vagyok – vigyorgott a fiú, Hermione elmélázó arckifejezését látva, majd közelebb hajolt, hogy megcsókolja. Ajkaik puhán összeértek, a szorítás engedett, és Hermione friss szabadságnak örvendő kezei beletúrtak a selymes szőke fürtökbe, miközben Draco a derekát átkarolva közelebb húzta magához.
Beleborzongott az érintés emlékébe. Már nagyon rég nem gondolt erre az estére.

Ha most visszaemlékezett arra, hogyan is keveredtek bele ők ketten ebbe az egész kálváriába, el sem hitte, hogy a dolog megtörténhetett. Ha most ő lenne az akkori Hermione, esze ágában sem lenne belemenni egy ilyen titkos viszonyba. Világos volt, hogy a kettejük kapcsolata csak a jelennek szól, nem mondták ki, de tudták, hogy előttük nem áll közös jövő. Egyikük sem adott alább a saját elveiből, bár mindketten sokat változtak, formálódtak a másik mellett. Draco felülbírálta a származással kapcsolatos előítéleteit, bár Hermionénak meggyőződése volt, hogy ezek az eszmék egyébként sem állhattak túl erős lábakon benne. Draco azt mondta, az aranyvérűek között két fajta varázsló, vagy épp boszorkány van: Az egyik, aki elhiszi, hogy felsőbbrendű, a másik pedig, aki nem akar kilógni a sorból, ezért inkább ugyanazt a szólamot fújja, mint a többiek, és Draco úgy gondolta, az anyja is inkább az utóbbi kategóriába tartozik. Az apjáról nem szólt semmit, de a lány ezt a hallgatást is tökéletesen értette. Nem csak az ő nézetei változtak, Hermione is átértékelte kissé, amit azelőtt a tiszta vérű családok sarjairól gondolt. Draco sokat mesélt Blaise-ről, az anyjáról, és bár sok dologgal nem értett egyet, sőt voltak olyanok is, amikről hallani sem szeretett, meg tudta érteni Dracót. Meg tudta érteni, de egy idő után, határozott szándéka ellenére mégis elkezdte azt remélni, hogy a fiú megváltozik a kedvéért. Néha úgy tűnt, ez nem csak egy vágyálom, hanem olyasmi, ami tényleg megtörténhet. Soha nem volt szerelmes azelőtt, így nem tudta összehasonlítani az érzést, de biztos volt benne, hogy ami köztük van, az nem hétköznapi. Később, miután elváltak útjaik, még csak hasonlót sem érzett senki iránt. Valahogy minden különbözőség ellenére megértették egymást.
Aztán sírba szállt minden reménye, amikor Draco megkapta a Sötét Jegyet. Arra az estére gondolni sem akart. A szakítás után lefogyott, csendesebb lett. A többiek nem értették, mi történt vele, csak Ginny érzett rá, hogy mi lehet a háttérben, de ő is csak annyit tudott kitalálni, hogy szerelmi bánatról van szó. Az, hogy ők ketten valaha szerették egymást, utólag visszagondolva csak egy furcsa álomnak tűnt, hiszen senki sem tudott róluk. Úgy kellett kitakarítania a szívét, hogy egy szóval sem mondhatta el senkinek, mi játszódik le benne. Egy idő után valahogy elzsibbadt benne a hiány, de nem múlt el, csak háttérbe szorult. Nem gondolt rá, és a mindennapi teendők, gondok, a háború, a félelem elsodorta, és ő hagyta, hogy elterelődjön a figyelme.

Most, hogy felidézte ezeket az emlékeket, újra a mélybe húzta a hiány. Ha arra gondolt, hogy a férfit alig néhány szoba választja el tőle, belefájdult a mellkasa a reménykedésbe. Elképzelte, hogy elhagyja a szobáját, végigsétál a sötét folyosón, majd megáll az ajtó előtt, és bekopog. Draco nehezen ébred, lehet, hogy fel sem kelne, be kellene osonnia hozzá. Az alvó férfi képzeletbeli látványa már végképp túl sok volt. Magában szitkozódott, hogy idáig engedte fajulni az ábrándozást. Felült, mérgesen ledobta magáról a takarót, majd lábaival vakon keresgélni kezdte a papucsait.

Halkan nyomta le a kilincset, nem akarta, hogy valaki felébredjen. A folyosó végén lévő régies ablakból látni lehetett, hogy a Grimmauld tér piszkos macskakövein épp most szóródnak szét a nap első sugarai. A szinten csak egy fürdőszoba volt, és magában – nem először – konstatálta, hogy az épp Draco szobája mellett van, emiatt egy ideje inkább az első szinten lévőt használta, de most nem akart végigosonni az évek alatt meglehetősen elhasználódott, erősen nyikorgó lépcsősoron. Nem csukta be maga után az ajtót, hogy még véletlenül se ébressze fel a közelben alvókat a zajjal, csak behajtotta, majd megszemlélte magát az ósdi, megfeketedett keretű tükörben, ami a mosdókagyló felett lógott. A haja akár egy szénakazal, a bőre pedig kipirult, mintha valami illetlenségen kapták volna rajta. Kontyba tekerte a göndör loboncát, aztán megengedte a csapot, és hideg vizet fröcskölt az arcába. Máris sokkal jobban érezte magát. A törülközőért nyúlt, és miután beletemette az arcát, újra a tükörre emelte a tekintetét, hogy szemügyre vegye magát, aztán hatalmasat sikított. Ugyanis amíg ő törülközött, mögötte materializálódott a meglehetősen álmos Ginny Weasley, akinek a szobája szintén ezen a szinten kapott helyet, és aki feltehetően nem számított rá, hogy talál valakit a fürdőszobában ebben az igencsak korai időpontban, főleg nem egy sikítozó valakit, mert rémülten ugrott egyet, és a szívéhez kapta a kezét. A következő másodpercben kicsapódott egy ajtó, és Hermione megpillantotta a kissé alulöltözött Draco Malfoyt is, akinek tekintete rajta állapodott meg, amiről mindjárt eszébe jutott, hogy a pizsamája nem kifejezetten az a darab, amit szívesen viselne a férfi jelenlétében, de ezzel a gondolattal nem ért rá foglalkozni, mert még mindig a levegőt kapkodta az ijedtségtől.
- Szentséges ég, mégis mit műveltek itt ilyenkor? – kérdezte Draco.
- Meg fogtok lepődni, de pisilnem kellett – felelte Ginny széttárva karjait, majd mindketten kérdőn Hermionéra néztek.
- Én csak... Nem tudtam aludni és... Ginny halálra rémített – dadogta, majd összeszedve minden lélekjelenlétét ingerülten felcsattant: – Na és te mit keresel itt?
- Hallottam, hogy sikítasz, és azt hittem, valami baj van – nézett rá hitetlenkedve Draco. – Tudod, Granger, az én kultúrámban akkor sikítanak így az emberek, ha életveszély fenyegeti őket. Kész csoda, hogy nem verted fel az egész házat – tette hozzá sértődötten.
- Nem tehetek róla, hogy megijedtem – méltatlankodott Hermione. – És nem emlékszem, hogy megkértelek volna, hogy légy a személyes testőröm, Malfoy.
- Merlinre, mintha egy romantikus film mellékszereplője lennék – sóhajtott Ginny, majd szemeit forgatva elhagyta a helyiséget. – Hermione, te és én, 10 perc múlva, a konyhában – tette hozzá, mielőtt eltűnt volna a lépcsőfordulóban.
- Úgy látom, kutya bajod, azon kívül, hogy láthatóan pokrócot reggeliztél, úgyhogy én már itt sem vagyok – morogta Draco, aki láthatóan zokon vette az előző hangnemet, és szavainak hitelt adva el is tűnt szobája ajtaja mögött.

Hermione, mint aki álomból ébredt, néhány másodperccel később visszacsoszogott a szobájába, hogy magára rángasson néhány véletlenszerűen kiválasztott ruhadarabot, miközben azon gondolkodott, hogy Draco Grangernek szólította őt, mire ő meg Malfoynak, és hogy most nagyjából úgy viselkedett, mintha még mindig tizenöt éves lenne. A konyhában kávéillat, Ginny, és két csábítóan gőzölgő bögre fogadta. Ginny az asztalnál ült, és miután Hermione is helyet foglalt vele szemben, néhány percig habozott, mielőtt belekezdett volna a mondandójába.
- Mit gondolsz, mi a mai hajnali randevúnk apropója? – kérdezte, miközben várakozóan Hermionéra emelte nagy barna szemeit.
- Be kéne csuknom magam után a fürdőszobaajtót? – kérdezte reménykedve Hermione. A lány ezt válaszra sem méltatta.
- Őszintén mondom, nem teljesen értelek – kezdte. – Gondolom, most már nem kell úgy tennem, mintha semmit sem sejtenék.
- Nem szükséges – válaszolta Hermione, miközben a bögréjét fixírozta.
- Helyes. Szóval, tudod, én mindig megosztottam veled az ügyes-bajos szívzűrjeimet. Pedig te Harry egyik legjobb barátja vagy, de tudtam, hogy számíthatok rád, és bízhatok benned akkor is, amikor a legkevésbé sem szerettem volna, ha esetleg megtudja, mit érzek. Nem örülök neki, de megértem, miért döntöttél úgy anno, hogy nem avatsz be. Most viszont őszintén szeretném tudni, mi a helyzet a fejedben ezzel kapcsolatban.
- Te mit gondolsz erről? – tette fel a kérdést Hermione rövid töprengés után.
- Azt gondolom, hogy félsz. Félsz attól, hogy mit szólnának a többiek, de attól is, hogy veszélybe sodrod Dracót, még ha tudod is, hogy ez a félelem már egyáltalán nem reális. Félsz, hogy ha elárulod magad, már nem táncolhatsz vissza többé, de legjobban attól félsz, hogy mi lesz, ha újra összetöri a szívedet.
- Én úgy látom, elég tisztán látod a dolgokat – mosolyodott el szomorúan Hermione, majd nagyot kortyolt a kávéjából. – Nem tudom, megbízhatok-e benne. A szívem azt mondja, hogy igen, de egyszer már hallgattam a szívemre a józan ész rovására, és látod, mi lett az eredmény.
- Az, hogy megszökött miattad, és most itt van? – Ginny szemöldökei felszaladtak, ajkán mindentudó mosoly ült.
- Öt év késéssel. És nem mondanám, hogy miattam szökött meg – tért ki Hermione. Ginny ezt a választ is elengedte a füle mellett. – Az egész... Egyszerűen őrültség. Már akkor is az volt.
- Ha azt kérdezed, hogy őrület-e, akkor a válaszom igen. Hermione Granger és Draco Malfoy. Nem csodálom, hogy sikerült olyan sokáig titokban tartanotok, mégis ki gyanakodott volna erre? – Ginny hitetlenkedve felnevetett. – De amikor egy szobában vagytok, vagy akárcsak egymásról beszéltek, és rátok nézek, nem gondolok arra, hogy őrültség. Akkor a világ legmagátólértetődőbb dolgának tűnik. Szóval, ha azt kérdeznéd, hogy mit tegyél, akkor én azt válaszolnám, hogy vágj bele.
Hermione egy hajtásra kiitta a maradék kávéját, miközben arra gondolt, a korai időpont ellenére nem bánná, ha lenne benne egy kis rum.
- Miért van neked mindig igazad? – sóhajtott. – Jól van, gondolkodom rajta, ennyit ígérhetek.
- Gondolkodj rajta – somolygott Ginny.
A keleti tájolású, keskeny alagsori ablakokon beömlő reggeli napfény vidáman terült el a konyhapulton, és hallották, hogy – vélhetően Harry – épp most érte el a lépcsőfordulót, hogy megnézze, hová tűnt Ginny ilyen korán. A nap még el sem kezdődött.