Menekült - Elveszített és megtalált dolgok tárháza

Közelebb

A London külvárosának egy eldugott szegletében meghúzódó, kívülről piszkosnak, és elhagyatottnak tűnő kocsmába egy sötét, rejtélyes alak lépett be. Arcát csuklya fedte, elrejtve azt a kíváncsi tekintetek elől. Nem mintha bárki akár csak egy pillantásra is méltatta volna. A közepes méretű helyiségben fülledt félhomály uralkodott, az asztaloknál pedig egytől-egyig gyanús alakok ültek. Az a néhány varázsló sem volt túl bizalomgerjesztő, akiket nem takart csuklya: az egyik nyakán csúf forradások éktelenkedtek, egy másiknak pedig fél arcát bonyolult, kígyókat ábrázoló tetoválás borította.
Hermione még csak össze sem rezzent a látványra. Járt már itt többször – mint most is, kémkedni -, és már hozzászokott a kocsma látogatóinak furcsaságaihoz. A pulthoz sétált, ahol a morcos tekintetű csapos egy szebb napokat látott ronggyal törölgette a poharakat.
- Egy lángnyelv whiskyt – mondta – varázslattal elváltoztatott – rekedtes hangján.
A kocsmáros a megértés jeléül morgott egyet, majd az egyik asztal felé bökött, jelezve, hogy a lány üljön le. Hermione nem vette zokon, egyrészt mert tudta, hogy a férfi évek óta néma, egy rosszul elsült bájitalnak köszönhetően, másrészt már megszokta, hogy ebben a kocsmában nem divat a szívélyesség. Míg az italára várva fürkészte a vendégeket, az ajtó újra kitárult, beengedve a kint tomboló hideg szelet. A hideg légáramlat végigsüvített az asztalok között, a vendégek morogva húzták szorosabbra a kabátjukat, gyilkos pillantásokat vetve az ajtóban álló, szikár, szintén sötét, arcát is takaró köpönyeget viselő illetőre. Hermionét egy pillanat alatt futotta el a méreg. Legszívesebben felpattant volna, hogy kivágtasson a kocsmából. Draco már megint követte őt. Ez már a harmadik alkalom volt a héten. A fiú, szinte mindenki bizalmát elnyerve szabad kezet kapott, és részt vehetett a nyomozásokban, illetve időnként kapott néhány kisebb megbízást is, Hermione állandóan összefutott vele azokon a helyeken, ahol éppen ő dolgozott. Rettentően dühítette a dolog. Úgy érezte, Malfoy ellenőrzi őt, mintha csak egy zöldfülű lenne, akire vigyázni kell, nehogy véletlenül valami butaságot csináljon. Persze nem ült le mellé. Feltűnő lett volna, és különben sem azért jött, hogy elcsevegjenek egy ital mellett. Megállt a pultnál, és mintha észre sem vette volna a lányt, rendelt, majd leült a szomszédos asztalhoz. Hosszú, fehér ujjai türelmetlenül doboltak a borfoltos asztalon, és egy pillanatra Hermione megpillanthatta a világoskék szempárt is, ami őt fürkészte. Vagy inkább szemtelenül bámulta. Az időközben megérkező whiskyt egy hajtásra itta meg. Képtelen volt a feladatra koncentrálni, egyedül a szomszédos asztalnál ülő hívatlan vendégre korlátozódott a figyelme, és ezért utálta magát. Malfoy és ő udvariasan, de távolságtartóan viselkedtek egymással, mint két idegen, ennek ellenére ő szinte minden éjjel vele álmodott, amitől még nehezebb volt kivernie a fejéből a szőkét. Pár percig még bírta, aztán felállt, fizetett, majd sértődötten távozott. Az utcán hideg volt, és sötét. Tudta, hogy ma már képtelen bármi értelmes dologba belekezdeni.
Még akkor is dohogott, amikor pár utcával odább dehopponált, és még akkor is, amikor belépett a Rend üresen tátongó étkezőjébe. Pár perc múlva bosszúságának okozója is megérkezett, és letelepedett a mellette lévő székre, ráadásul pofátlanul még az általa készített teából is töltött magának egy csészével.
- Nem volt elég a megbízásomat ellopnod? – morgott a lány sértődötten. – Azt hittem, azért mentél, hogy elszedd a munkám.
- Azért mentem, mert az egy veszélyes hely – felelte a szőke komolyan, de a szája sarka felfelé görbült Hermione sértettségét látva.
- Talán hiányzik a halálfalóktól nyüzsgő közeg, Malfoy? – szegezte neki a lány a kérdést.
- Csupán arról van szó, felelőtlenségnek tartom azt, hogy ilyen veszélyes feladatokat kapsz, ráadásul teljesen egyedül – felelte immár valóban komolyan a fiú.
- Semmi szükség arra, hogy vigyázz rám. Felnőtt nő vagyok, Malfoy.
Hermione elszántan nézett a fiú szemébe, de a mellkasában egy kellemesen meleg, bizsergető érzés áradt szét a gondolattól, hogy a férfi vigyázni akart rá. Minden igyekezet ellenére ebbe a gondolatba belepirult. Draco, látva a lány zavarát, egészen felbátorodott.
- Ismerd el, szívesebben üldögélsz itt velem, ahelyett, hogy abban a koszos kocsmában lebzselnél – vigyorodott el szemtelenül.
- Semmit sem változtál, Malfoy.
- Valóban? – Draco szemöldöke felszaladt magas homlokán. – Én azért ezt nem nevezném semminek.
Rövid csönd után a lány megszólalt:
- Ne hidd, hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, csak mert átálltál.
- Nem táplálok hiú reményeket. – Hermione némi keserűséget vélt felfedezni a fiú hangjában. – Csak azt reméltem, az elsők között leszel, akik elfogadnak.
- Elfogadtalak, Draco. – A férfin furcsa borzongás futott végig. Hermione, ennyi év után újra a keresztnevén hívta. – De ez nem jelenti azt, hogy árgus szemmel figyelheted minden lépésem. Tudok magamra vigyázni.
Draco kiskutyásan félrebillentette a fejét, majd halványan elmosolyodott.
- Sosem tudtál magadra vigyázni, Hermione. Ha tudtál volna, messziről elkerülsz, már a Roxfortban. Már akkor is ösztönösen kerested a bajt.
A lány – akaratlanul is – elnevette magát.
- Én inkább azt mondanám – kezdte -, hogy a nagybetűs Baj talált meg engem. Draco Malfoy képében – tette hozzá. A Draco szemében csillogó pimasz fény gyengéddé, és kutatóvá szelídült.
- Ennyire azért nem voltam szörnyű – mondta, még mindig mosolyogva.
- Nem. Még ennél is szörnyűbb voltál – vigyorgott a lány.
- Valóban? – Malfoy pimasz tekintete annyira emlékeztette Hermionét azokra a bizonyos Roxfortban töltött évekre, hogy nem bírt elfojtani egy újabb mosolyt.
Pillanatnyi csönd következett, mosolyogva nézték egymást. Nosztalgikus percek voltak ezek, mégsem szomorúak. Mint amikor az ember érzi, hogy a játéknak még koránt sincs vége. Mint amikor a rég elveszettnek hitt fél pár zokni előkerül.
Egymásba fúrták a tekintetüket, és mindketten érezték, ahogy pattannak kettőjük közt a frissen csiholt szikrák. És amikor fellobbant a láng, Draco Hermione ajkaihoz hajolt, és megcsókolta a lányt. Ösztönös, és ismerős gesztusnak tetszett az egész, csak úgy, mint a másik ajkainak íze, puhasága. Az egymásba fonódó testek lüktetése, az egyszerre dobbanó szívek ritmusa. Az emlékképek cikázása csukott szemhéjaik mögött, az első, és az utolsó csókok édes, és keserű íze. Minden ismerős volt, egyben szomorú, boldog, új, és régi.
Mind el tudjuk képzelni, hogyan gabalyodtak egyre jobban össze, mikor került a félig üres kávéscsésze a padlóra, és miként osontak fel a nyikorgó, öreg lépcsőn Draco szobájába.
***

A másnap reggel felkelő nap sugarai Draco ágyában találták Hermione Grangert. Kunkorodó fürtjeit arannyá festették az ablakon beszökő fénynyalábok. Vidám, ámbár zűrös reggelnek néztek elébe a Grimmauld tér 12. házának lakói, de egyelőre mindenki békésen aludt. Mindössze hét óra volt, vasárnap, és novemberhez képest viszonylag meleg idő.
Draco hunyorogva nyitotta ki vakítóan kék, de most leginkább álmos szemeit. Nyögött egyet, aztán feltápászkodott, és egy mozdulattal berántotta a sötétítő függönyt. Csak mikor megfordult, hogy visszafeküdjön, pillantotta meg az ágyában szuszogó, kissé kócos, és meztelen Hermione Grangert. Egy másodperc alatt tudatosultak benne az előző este, és legfőképp az éjszaka eseményei. Visszabújt hát a lány mellé, elégedetten elmosolyodott, aztán újra elnyomta az álom.
Pár óra múlva azonban valami megzavarta az álmukat. Pontosabban valaki. A galiba azzal kezdődött, hogy Ginny korábban ébredt a megszokottnál, és furcsállta, hogy Hermione, aki általában már hajnalok hajnalán talpon van, még nincs ébren. Így hát látogatást tett a lány szobájában, ami üresnek bizonyult. A vörös hajú lány rosszat sejtve ébresztette fel Harryt, aki utoljára az esti akció előtt látta a lányt. Kezdtek kétségbe esni, és felverték az egész házat. Arra készültek, hogy mentőakciót szerveznek, már McGalagonyt is értesítették, mire Harry bekopogott az exmardekároshoz, hogy neki is beszámoljon a történtekről.
Kopogás nélkül berontott, aztán szájtátva bámult a furcsa kettősre. Először Draco nyitotta ki a szemét, hunyorogva nézett Harryre, aztán amikor felfogta a helyzet komolyságát, a szürke szemek soha nem látott módon elkerekedtek. Harry arca pár másodperc alatt gyönyörű, bordó árnyalatot öltött, aztán hebegve-habogva távozott. A konyhában toporgó, harcra kész rendtagoknak csak annyit mondott, hogy Hermione előkerült, de azt nem árulta el, hogy hol, és milyen körülmények között. Ginny mosolyából azonban tisztán látszott, hogy a szemfülesebbek kikövetkeztették, melyik szobában is lehetett Hermione.
Amíg Harry csitította a kedélyeket, Hermione és Draco ijedten meredtek egymásra. Még maguk sem emésztették meg, hogy az előző este mit műveltek, máris az egész Rend ezen csámcsogott. Megint Draco törte meg a feszült csendet.
- Jó reggelt, Granger – szólalt meg, alig palástolva jókedvét. Szája sarkában megint ott bujkált egy pimasz mosoly.
A griffendéles nyögött egyet, majd párnáját a férfihoz vágva fejére húzta a takarót.
- Mit tettünk? – hallatszott tompán a takaró alól.
- Ami azt illeti, nekem tetszett.
Draco félrehúzta a takarót, hogy láthatóvá váljon a lány arca, és közelebb húzódott hozzá. Végigsimított a lány arcán, aztán lágyan megcsókolta. Hermione túl álmos, és túl zavart volt ahhoz, hogy tiltakozzon, így hát viszonozta a csókot. Észre sem vette, mikor bújt be mellé a takaró alá a férfi. Az viszont rögtön tudatosult benne, hogy alatta semmit sem visel.
- Ne is reménykedj Malfoy – tolta el a mardekáros kezeit. – Többször nem lesz ilyen szerencséd. – Azzal felállt, és a ruháiért nyúlt.
- Most elmész? – kérdezte csalódottan Draco, az ágyból figyelve a lány karcsú alakját.
- Bizony – mosolygott a lány, miközben a melltartó csatjával bajlódott.
- Ne fáradj – pattant fel a Draco, és a lány mögé lépve egy mozdulattal bekapcsolta a csatot. Lehelete simogatta a lány vállát, a következő pillanatban pedig már szorosan hozzásimult, kezei a csípőjére fonódtak, ajkai pedig a nyakát simogatták.
Hermione száját egy sóhaj hagyta el, jelezve, hogy megadta magát. A férfi ajkai a melltartó pántjának szegélyénél jártak. Ujjával finoman lefejtette a lány válláról, először az egyiket, majd a másikat, végül kikapcsolta a csatot. A ruhadarab halkan ért földet, akárcsak a többi.
A lány megfordult, és mohón vetette magát Dracóra, akinek esze ágában sem volt tiltakozni.
Már az ágyban voltak, amikor kopogtak az ajtón. Hermione, mint aki mély álomból ébred, összerezzent, és magára rántotta a takarót. Draco bosszúsan az előző este során az ágy mellett felejtett alsónadrágjáért nyúlt, majd magára öltve azt, bosszúsan ajtót nyitott. A hívatlan vendég nem más volt, mint Piton. A szőke férfi dühe rögvest elpárolgott, amint megpillantotta a vele ellentétben teljesen felöltözött, unott arcú bájitalszakértőt, és helyébe zavar költözött.
- Potter hívott, de látom korán jöttem – morogta köszönés nélkül. – Úgy látom – nézett Hemrionéra. – erre valóban szükség lesz.
Azzal átnyújtott egy apró fiolát Dracónak, ami lilán és rózsaszínen kavargó bájitallal volt tele. A férfi rögtön felismerte annak tartalmát. Pironkodva búcsúzott el a mogorva Pitontól, aztán Hermionéhoz fordult:
- Nem hiszem el, hogy Potter képes volt ezt kikevertetni Pitonnal – mondta még mindig a sokkhatás alatt.
- Ugye az nem az, amire gondolok? – kérdezte Hermione gyanakvóan.
- Ez pont az, amire gondolsz. Potter nem szeretné, ha kis Malfoyok rohangálnának a házban – vigyorodott el a férfi. – Ugyanis ez anti-bébi bájital, Hermione.
Nevetve üldögéltek az ágyon, két ellenség, két barát, vagy ha úgy tetszik, két szerelmes. Nem volt visszaút.

Kedves létező vagy nem létező olvasók!

Van-e igény a történet folytatására? Adjatok valami életjelet, hogy ne adjam fel. :D