213

Prológus

Nicolas Firewood unottan ráncigálta magára az öltönynadrágját, amit még a tegnap éjszaka hevében dobott a padlóra. Gondozatlan borostával körülölelt ajkai között már ott lógott egy cigaretta, pedig még csak tíz perce, hogy felébredt. Hiába, a szőke férfi elengedhetetlen velejárója volt, füstölt, akár egy ukrán gyárkémény.

Épp fürgén mozgó, ügyes ujjaival gombolta be gyűrött zakóján a legfelső gombot, amikor álmosan, kissé kesernyésen cincogó hang ütötte meg a fülét háta mögül, ami forró selyem halk surrogásával vegyült. A nő felült az ágyon.

– Máris mész?

A férfi nem válaszolt, még csak kéken csillogó szemét sem vetette a meztelenül ücsörgő lányra.

– Tehát... vége?

Ismét néma csend volt a válasz, ami bármelyik hevesen dobogó női szívet egy pillanat alatt összetört volna. Most sem történt másként. Nick egy laza mozdulattal az éjjeliszekrényen árválkodó hamutálba dobta a csikket, nehézkes léptei hangosan reccsentek meg a hálószoba elhanyagolt parkettáján.

– Még csak hozzám se szólsz? Mindezek után... – csuklott el a szépséges, szőke lány hangja a sírástól, azonban ez Firewood-ot egy kicsit sem hatotta meg. – Legalább nézz rám! – üvöltött zokogva a szőkeség, majd az ágyból kipattanva gyenge ökleivel egy kongó ütést mért a férfi izmos mellkasára. Bárki másnak érthető lett volna a lány reakciója, hisz nem kevesebb, mint fél évet töltöttek együtt, a különbség csupán egyben állt: az egyikük nem vitt a kapcsolatba egy szemernyi érzelmet sem.

– A kulcsot majd akaszd a fogasra! – szavalta szívtelenül Nick, majd bármiféle búcsúzás nélkül magára hagyta az összetört nőt.

Odakint a fénylő napsugár és egyetlen szerelme, a feketén csillogó chopper, Scarlett várta. A járművel gyengédebben bánt, mint akármelyik élő emberrel. Finoman végigsimított a makulátlan festésen, majd berúgta a motort, és bármiféle óvintézkedés nélkül elindult a belváros felé, ahol élete egyik legutálatosabb eseménye várta: egy üzleti megbeszélés.

~*~

– A franc az egészbe! – rúgott bele Nick egy magatehetetlen kőbe, miközben a hatalmas üveg felhőkarcolóból kilépve rágyújtott.

Mindig is gyűlölte az ehhez hasonló öltönyös eseményeket, de sajnálatos módon a munkájához elengedhetetlen volt az ilyesmi. Csupán azt nem értette sosem, hogy az ilyesféle milliárdos fejeseknek miért kell egyenes arányban vaskalaposnak is lennie. Ő maga is cégvezető volt, igaz közel sem ekkoráé, és pláne nem keresett egy valag pénzt óránként, de megtehette, hogy nagyobb lábon éljen, mint sok más átlagember, mégsem szállt el magától. Sőt.

A torkot karcoló füst jótékonyan hatott az idegrendszerére, így az utolsó slukk után már megnyugodva vette föl napszemüvegét és ült föl a kétkerekűre, ezután pedig csak a hajába és feleslegesen méregdrága öltönyébe belekapó, mámorító menetszéllel törődött.

Ha valaki akármiről, hát Nicolas Firewood arról volt híres, hogy semmi más nem érdekelte, csakis a motorok. Se az emberek, se a jó étel, ugyan a nők már kicsivel jobban, de a motorok voltak a kedvencei. Már egészen kiskora óta bütykölgetett, és tizennégy éves korában szerelte össze az első művét, onnantól kezdve pedig megállíthatatlanul haladt a cégalapítás felé. Ugyan nagyon fiatalként kezdte, de azonnal felfigyeltek a tehetségére, így egyre több megrendelése érkezett, mígnem huszonnégy éves korában azon kapta magát, hogy az állam legnagyobb egyedi motorokat készítő műhelyének tulajdonosa. De a foglalkozását sosem tartotta munkának, hisz neki ez az egész az élete lett, a mindennapjai.