213

7. fejezet

A reggeli pirítós enyhén kesernyés, élesztő aromájú illata finoman keveredett össze a frissen vágott sajtéval. A mikró hangosan sípolt egyet, Juliette pedig kivette a gőzölgő vizet a gépből, majd tea filtert dobott belé, amitől borostyánszín terjedt szét a folyadékban. A serpenyőben sercegett a szalonnából és tojásból kisülő zsír, mindeközben az odakint szakadó eső cseppjei kopogtak a konyhapult melletti ablakon.

Mindenki korán kelt, hiszen Giovanni még nyárig dolgozott, Enzo meg iskolába járt, de az ő ébredési idejük semmi sem volt Julséhoz képest. A nő vekkere minden reggel két órával előbb szólt, mint az elviselhető lenne, de nem cserélte volna le még egy kis pihenésre azt az örömöt, amit étellel tudott okozni két olasz férfinak.

Nőiesen domborodó derekán ott világított a fehér kötény, amúgy már teljesen feketében volt, mint ahogy azt a munkahelye megkövetelte. Fekete, hosszú ujjú ing, fekete nadrág és cipő, lófarokba kötött hajjal. Vérbeli háziasszonyként dolgozott, egyik keze kavart, a másik vágott, a lábával egyensúlyozott, aztán gyorsan fordult és tálalni kezdett a bézsszínű konyha fa evőasztalára. Innen azonnal meglátta, ahogy az apja a hálószobák felől befordult a sarkon, ami egyenesen a nappalival egy légtérben lévő konyhába és étkezőbe nyílt, nem választotta el ezeket semmi egymástól, legfeljebb a hangulat.

A parkettalapok felsírtak az öregedő, de remek kondícióban lévő férfi lába nyomán. Giovanni Moretti épp az ocsmány okkerszín nyakkendőjét igazgatta eres nyaka körül, még mindig dús és sötét haja a szemébe lógott. A legidősebb férfi a háznál az ötvenötödik életévét töltötte be pár hónapja, de a munkájából adódóan a kor látszata egy kicsit még elkerülte őt. A sok stressz, ami nap, mint nap érte őt, megkeményítette, szinte konzerválta a szerető apát, és minden alkalommal fokozottan vigyázott a helyszínelések során, hiszen legalább az első unokája születését meg akarta élni.

– Szia, hercegnő – mosolygott szelíden, és lányához lépve puszit nyomott annak arcára.

– Au, meg kéne borotválkoznod! – kuncogott Juliette, és finom bőrét dörzsölte, amit sértett az apja gondozatlan borostája. Jobban megnézve az öreg inkább hasonlított egy elhanyagolt vadállatra, mint egy civilizált nyomozóra, de már nem akart senkinek se tetszeni.

A férfi a szürke zakót az egyik szék háttámlájára dobva leült az asztalfőhöz, és az evőeszközöket a kezébe véve vigyorgott fel gyermekére.

– Mit kérsz, pirítóst vagy rántottát?

– Pirítósra rántottát – biccentett, Juliette erre rosszallóan forgatta a szemét.

– A sok koleszterin fog megölni, apu! – mormogta, mindeközben a férfi elé tette a tányért, és kiöntött neki egy pohár narancslevet.

– Kávé nincs? – kérdezte a nagydarab az ingje ujjait feltűrve.

– Tudom, hogy munkába menet megiszol vagy hármat! – szidalmazta kicsit a zöldszemű és megpaskolta az apja fejét.

Giovanni szórakozottan mosolygott. Büszke volt a lányára, amiért az ilyen felelősségteljes és gondoskodó. Tudta, hogy jó feleség lesz egy nap, de azért előre féltette a jövőbeli vejét néhány dolog miatt.

Késsel és villával vágott bele az ételbe, majd az első falat után egy cikk paradicsomot is megevett. Csámcsogva döntötte nagy tenyerébe nehéz fejét, és némán hallgatta, ahogy körülötte Julia tett-vett.

Az új tag első nagy gondja mindenképp a beilleszkedés lesz. Öt férfi feltételeinek kell megfelelnie, ráadásul ezek úgy vigyáztak a lányra, mintha valami mesebeli kincs lenne, nem véletlenül becézte Giovanni hercegnőnek. Legjobban tőle és Dragótól kell tartania, de, ha elég tökös lesz, nem lehet gond. Na meg persze ott lesz maga...