213

3. fejezet

Meredith vörös ajka idegesen rángatózott, miközben legújabb fodrásza bíbelődött olyannyira féltett rövid bubi frizurájával. Sajnos a régi hajszobrászművészt kénytelen volt bizonyos okokból kifolyólag otthagyni. Az a bizonyos ok pedig az volt, hogy kitiltották a szalonból. Hogy miért? Ki tudja. Minden bizonnyal az irányításmániával megfűszerezett szabadszájúsága volt az oka. De valójában ez nem is számított, csak az, hogy az amúgy is magas vérnyomása még magasabbra szökött. Tipikusan olyan fajta nőként tartották számon, aki görcsösen ügyelt a kinézetére és a vele járó hagyományokra is. Gyűlölte a változást. Még a kedvenc tűzvörös körömlakkja márkáját sem volt hajlandó lecserélni, amit amúgy idegességében előszeretettel kapart le.

– Azt hiszem, hogy nagy vihar közeleg – sóhajtott Juliette szomorkásan, miközben a körmös diszkrét francia manikűrt alkotott ujjaira.

A város plázájának legmagasabb, panorámás emeletén volt a szépségrészleg, ezért körbetekintve egy fal sem takarta el a kilátást, így a szürke felhők baljóslatú gomolygása tökéletesen látszott. A szél feltámadt, az első elsárgult falevelek magatehetetlenül préselődtek az ablaknak, majd a tomboló fuvallat tovarepítette őket.

Moretti fintorogva támasztotta csinos állát tenyerébe, miközben azon gondolkodott, hogy mennyire fog megfázni hazafelé menet, hiszen reggel még olyan szép idő volt, hogy azt gondolta, teljesen nyugodtan felveheti a nyár utolsó napjaira a kedvenc, lenge, fehér vászonruháját. Úgy tűnt, tévedett. Legalább egy kabátot hozhatott volna magával.

– Óvatosan azzal az ollóval! – reccsent fel Meredith, amikor már úgy érezte, hogy a fiatal fodrászlány túl sokat vágott a hosszából. A munkájából adódóan nem tudta elengedni az irányítás ragacsos gyeplőjét.

Kissé gonosz megjegyzésére barátnője ajkaira kedves mosoly ült.

– Ne foglalkozzatok vele, mindig ilyen házsártos! – nevetett, majd tovább figyelte az odakint egyre közeledő vihart. Már az eső is eleredt, de legalább a szépségszalonban a meleg és csábító színek uralkodtak, mint például a vörös és bézs.

– Tehát Keith... – dörmögte baljóslatúan az üzletasszony, majd lapozott egyet a kezében szorongatott magazinban.

– Tehát Keith – somolygott észrevétlenül a nő.

– És mit vársz már megint ettől a kapcsolattól, drágám?

– Semmit.

– Hazudsz – sandított felé fél szemmel.

– Miért tenném?

– Mert az a rohadt szemétláda jóképű ficsúr. Ráadásul gazdag. Sőt, ahogy hallottam, még a gatyájában is...

– Meri, kérlek! – horkant fel Juliette, állta a barátnője pillantását.

A szalonban két lány dolgozott csupán, mindketten jóval fiatalabbak, mint a mostani vendégeik, így az olasz nem is csodálkozott, ahogy a csitrik összenéztek és némán nevettek egyet. Valószínűleg furcsa lehetett nekik hallani a harmincasokat ugyanazokkal a problémákkal, mint a sajátjaik.

– Csak hallottam – kacagott a nő, ezután keresztbe vetette vékony lábait, amiken méregdrága, vörös körömcipő csillogott.

– Amúgy is, mi közötök hozzá, hogy mit akarok tőle? – motyogott szinte magának Julia.

– Nem tudom. Gondolom az, hogy szeretünk.

– Ez csak egy nosztalgia vacsora lesz, semmi több.