213

6. fejezet

Nick döbbent tekintettel lapult a szűkös lift falának. Annyira erősen nyomta hozzá a testét, mintha bele akarna olvadni. Hirtelen eltűnt belőle minden gőg és fenségesség, egy ártatlan, rémült kisfiúvá vált, akinek leghőbb vágya, hogy a szülei kézen fogva vezessék. Gyűlölte a gyerekeket, nem értékelte azokat a nőket, akik porontyokra fecsérlik az idejüket, és mint minden épeszű férfinak ilyenkor, az ő gyomra is azon nyomban felfordult.

– Hé, ne ess pánikba, kérlek, szükségem van rád! – nyekergett a bájos Veronica, aki szintén megkapaszkodott az egyik falba.

– Mi az, hogy ne essek pánikba? – üvöltött a férfi torka szakadtából, és egyre csak a földön terjeszkedő vízfolyamot nézte.

A nő vicsorogva ragadta meg a Nick pulcsiját, majd olyan könnyedséggel rántotta közelebb magához, mint egy edzett pankrátor.

– Az egyetlen, aki most pánikolhat, az én vagyok! – sivított, majd szinte ezzel egy időben előregörnyedt a fájdalomtól, pufi arca eltorzult.

– M-most mi van? – kérdezte tőle Nick, kezével a nő után nyúlt, de gondosan ügyelt rá, hogy csak a gesztus legyen meg, maga az érintés semmiképp. Undorodott az egésztől.

– Ezek a fájások – nyöszörögte, és lassan leereszkedett a földre, hogy leülhessen, de közben el nem engedte volna a férfi megragadott grabancát, így az is hajolt vele.

– Miért, ez fáj?

– Persze, hogy fáj, te idióta barom! – sziszegett fogait összeszorítva a nő, hangosan fújtatott.

A levegő áporodottá vált a csípős izzadtságszagtól, és a hőmérséklet is megemelkedett, Firewoodon mégis kicsapódott a hidegveríték.

– És most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. Agyában csak a menekülés járt, de innen nem volt kiút.

Veronica levette magáról a kötött kabátkát és a férfi remegő kezébe nyomta.

– Terítsd alám! – utasította, mindeközben a fejét a táskájára hajtva és lábait szétdobva elfeküdt a padlón.

– Ugye nem azt tervezed, hogy itt fogsz lebabázni?

– Miért, tudsz mást? – ripakodott rá agresszívan, de az újabb összehúzódás csendre kényszerítette.

A férfi értetlenkedve nézett körbe, észre sem vette, de véresedésig harapta a száját. Jelen pillanatban a valaha volt minden lélekjelenlétét elvesztve tengődött egy vajúdó nő mellett, és hirtelen belécsapott a felismerés, hogy mennyire nem neki tervezték a való életet.

Ha jobban belegondolt, amióta kezdett öntudatra ébredni, azóta mindig egy steril környezetbe volt bezárva, amit saját maga formált az önnön igényeire, és ugyan folyamatosan rótta az utakat, mégis egy burokban élt. Nem akadt valódi, természetes kontaktusa senkivel sem, amit nem tervezett el már jóval azelőtt, hogy megtörténne, így tehát arra sem kényszerült, ahogy akárkihez közel kerüljön külső ráhatásra. Most viszont egyik pillanatról a másikra kicsúszott az irányítás a kezéből, és úgy fuldoklott, mint a vadsodrású folyóba esett szarvas. A lábainál a nő egyre hangosabban szenvedett, egész testében úszott a verítéktől, ahogy Nick is. Tekintete fel-alá járt kiutat keresve, az sem zavarta volna, ha magára kell hagynia Veronicat, csak ő jusson ki innen végre, vissza a saját kis megteremtett odújába.

– A kamera... – suttogta, ahogy meglátta az ajtó fölé szerelt apró pontocskát.

Ökleivel az elzárt kijáratot ütve ordított, csapkodott, közel sem úgy viselkedett, ahogy egy állapotos nő közelében kéne. Vera félelemtől megrészegülten próbált beszélni hozzá, miután épp elmúlt az összehúzódás. Nem elég, hogy ilyen környezetben kellett a világra hoznia a kisfiát, de mindezt egy félőrült mellett.