Furcsa Szerelem

A találkozás

- Hoppá! Rendben vagy? Úgy tűnik egy kicsit beverted a kobakodat... Bocsi, az én hibám volt! – mondja kedvesen egy rövid fekete hajú nő, miközben egyenesen a szembe néz, és határozottan magához ölel.

- Oh, én... én rendben vagyok, köszi! – nyögöm ki végül nagy zavaromban.

- Az jó! – vágja rá jókedvűen, majd felvillantja széles mosolyát.

Ezután legalább egy teljes percig nézzük egymást, szótlanul. Teljesen megbabonáz ez a világosszürke szempár, na és persze a gyönyörű mosolya. Szinte teljesen megfeledkezem a körülöttünk lévő emberekről. Csupán akkor térek ismét magamhoz, mikor megérzem, hogy egyik kezét ismét megpróbálja a ruhám alá csúsztatni. Persze én ösztönösen ismét menekülni próbálok.

- He-he... Hé...Ezt ne...! – jegyzem meg gyorsan kuncogva, mialatt eltolom magamtól a kezét.

Erre persze ő is kuncogni kezd, majd a semmiből egy puszit nyom a fejem búbjára. Mondanom sem kell milyen váratlanul ér a dolog, ennek ellenére jól esik. Viszont most már kezdem kellemetlenül érezni magam a karjaiban. Igyekszem finoman kiszabadítani magam. Sikertelenül. Ekkor ő a fülemhez hajol, és így szól.

- Hova-hova, kicsi lány?...Ki mondta, hogy elmehetsz?... Olyan édes kis füled van... - suttogja, majd kapok egy újabb puszit, de most a fülemre.

- Eheh-Eressssz! Ezt... nem szeretem! Kérlek! – mondom ismét csak kuncogva.

Ő viszont nem enged. Sőt, hirtelen mindkét kezével rámarkol a fenekemre és egy kissé megemel. De ez még nem is lenne akkora gond, viszont továbbra is puszilgat, méghozzá a nyakamon. Ami legalább annyira érzékeny terület, mint a korábbiak. Így nem marad más lehetőség a számomra mint, hogy hangosan nevesek.

A többi bámészkodó persze nem igen törődik velünk. Nyilván ők csak egy nőt látnak egy fiatal lánnyal. Biztos azt hiszik, hogy anya és lánya éppen baromi jól szórakozik. Őszintén megvallva, nem tévednek sokat. Már ami a szórakozást illeti. Hiszen valóban csiklandoznak ennek a nőnek a puszijai, ami valahogy még is jól esik nevetni. Pedig időközben már a nyelvét is beveti ellenem, ami csak fokozza a hatást. Így még jobban nevetek. Nem tudom megmagyarázni, miért nem kiáltok segítségért, mindenesetre nem teszem. Ekkor váratlanul bevillan néhány kósza kép ma reggelről, és könnyezni kezdek.

- He-he-he! Eléég! Eressz!...Eressz már el! Elég volt hallod! – kiabálom el magam nevetve, mire az ismeretlen fiatal nő végre abbahagyja.

- Mi a baj, édes? – néz rám kérdőn, majd elenged.

Ő csak ekkor látja legördülni a könnycseppeket az arcomon. Végül eltűnik arcáról a széles mosoly, helyét pedig átveszi a tanácstalanság.

- Semmi... tényleg! Csak fejezzük be... Tudod, nagyon csikis vagyok! – szabadkozom előtte, miközben megtörlőm az arcom.

- Biztos?... Oké, persze!...Háát, erre már én is rájöttem!... – mondja a fiatal nő együttérzéssel a hangjában.

- He-he! Na igen, ez elég egyértelmű! – vágom rá szinte azonnal, és egy pillanatra ismét elnevetem magam.

- Nem akarsz beszélni róla? – teszi fel a mellbe vágó kérdést, amikor nyilván egyértelművé válik a tanácstalanságom.

- Miről?... Arról, hogy csikis vagyok? – próbálom viccel elütni a dolgot, de ekkor ismét találkozik a tekintetünk.

Ekkor úgy döntök, hogy elmondok neki mindent. A reggel történtekről, a veszekedésről anyámmal, és persze arról, hogy ellógtam otthonról. Egyszóval mindenről.

Az első azt gondolatom, hogy mint minden felnőtt, ő is le fog torkolni, azért amit tettem. Ám, legnagyobb meglepetésemre nem így tesz. Persze ő is azzal kezdi, hogy nem ez a jó megoldás a dolgok elintézésére... Bla-bla-bla... Viszont az egész beszélgetésünk alatt azt érezem, hogy megért engem. Illetve, nem is pusztán megért, hanem tudja, mi zajlik le bennem. Ez pedig egyszerre furcsa és jó érzés is. Végül azt is felajánlja, hogy üljek be a kocsijába, amit én örömmel el is fogadok. Így nem sokkal ezután már el is foglalom az anyósülést, ő pedig beül mellém.

- Ó, bocsi! Nem gond, hogy cipővel?... Úgy értem, hogy nem vettem le, mielőtt beszálltam? – kérdezem ismét kissé zavartan, mialatt gyorsan ellenőrzöm nem ragadt-e rá valami a cipőm talpára.

Szerencsére egész tiszták – még jó, hogy anyu erre is figyel – fut át az agyamon, mikor észreveszem, hogy ő is a cipőmet mustrálja.

- Klassz csukák! És nem... nem gond! Egyenlőre! Mond csak, mit csinálsz egyébként?... Már amikor épp nem lógsz el otthonról? – kérdezi elviccelve a dolgot.

- Még... Még tanulok! – válaszolom röviden.

- Szóval még suliba jársz! Az jó... Amúgy hány éves vagy?

- Tizennyolc... - vágom rá gondolkodás nélkül, hiába tudom, hogy nem igaz.

Igen, hazudtam, és igen, tudom, hogy ez nem szép dolog! Főleg azok után, hogy milyen rendes velem. De attól félek, hogyha megmondom neki az igazat, akkor pisisnek fog nézni. Akkor pedig nem akar majd tovább beszélgetni velem, és vége lesz ennek a nagyszerű estének. Ezt pedig nem akarom! Most még legalábbis biztos nem.

- Aha... Ránézésre azt mondanám fiatalabb vagy... Olyan fiatalos az arcod.

- Köszi.

- Mit szólnál hozzá, ha most lelépnénk? Benne vagy egy kis kocsikázásban?

Elmosolyodom az ötlet hallatán, amit ő azonnal észrevesz, mikor rám néz. Így én csupán belegyezően bólintok, mire a nő már el is fordítja a slusszkulcsot. A V8-as motor jellegzetes hangja rögvest elvarázsol, ahogy a nő egy kicsit felpörgeti még indulás előtt. Eközben én kíváncsian nyújtogatom a nyakam, figyelve a fordulatszámmérőt a gyönyörűen restaurált műszerfalon.

Olyannyira elfog a kíváncsiság, hogy fel sem tűnik, hogy időközben félig már az ölében fekszem. Amit persze egyáltalán nem bán. Sőt, váratlanul még bele is szippant gesztenyebarna hajamba. Ami viszont engem nem zavar. De miért is zavarna, hiszen olyan klassz ez a kocsi, hogy jelenleg minden más hidegen hagy. Illetve csak majdnem, mivel az egyik kezével most lassan simogatni kezdi a hátam. Ami még nem is lenne gond, ám nem sokkal ezután a keze már a pulóver alól kivillanó derekam felé veszi az irányt. Ez pedig tudom mit jelent. Ezért gyorsan felpattanok az öléből, majd ösztönös tiltakozásként magam elé emelem a kezeim, némi kuncogás kíséretében.

Erre ő hangosan elkezd neveti magát, amitől már én is nevetek. Persze ő nem hagyja annyiban a dolgot, és a jobb kezével rögtön a térdem után nyúl, hogy játékosan megdolgozza a lábam a vékony farmer alatt. – Na ná, hogy tudja hová kell nyúlni! – eszmélek fel gyorsan az első támadás után, majd hangosan nevetve igyekszem elkapni a kezét. Mondanom sem kell, nem sok sikerrel.

Még vagy öt percig birkózunk egymással a kocsiban, mire végre megkegyelmez nekem. A játék közben persze többször is tudtomra adta, hogy semmi esélyem ellene. Amiben – be kell, hogy valljam – teljesen igaza van. Bár szerintem végig hősiesen küzdöttem.

- Hú, egy kicsit kimelegedtem! – mondom jókedvűen, még egy kicsit zihálva a játék után.

Természetesen ezzel egy időben ő is csak mosolyog, majd egy szempillantás alatt becsatolja az övemet, azután pedig a sajátját. – Jó tudni, hogy a biztonságról sem feledkezik meg! – mondom magamban, miközben őt figyelem.