Furcsa Szerelem

Mustang, Szabadság, Szerelem!

Kellemesen öblöget a V8-as motor, miközben lassan végig gurulunk a sétányon, keresztül az óriási embertömegen. Ismét csak elmosolyodom, ahogy újra előtörnek bennem a nagyapával kapcsolatos régi érzések. Szinte látom magam előtt amint lassan, szinte lépésben haladva csorogtunk le a homokos partra, hogy utunk végén csobbanjunk egyet a hűs habokban. – Istenem, de jó volt! – mondom magamban, miközben a hűvös hajnali szellő lágyan simogatja arcomat.

- He-he...Hát te meg min mosolyogsz? – kérdezi vidáman, miközben egyenesen rám néz.

- Semmin... Csak eszembe jutott a nagyapám! Tudod, neki is volt egy Mustangja! De az övé kék volt... világoskék. Nyaranta sokat autóztunk a környéken, ahol akkoriban laktak. Gyakran elvitt a tengerpartra fürdeni. Sokat bolondoztunk... és most hiányzik. – mondom halkan és kissé szomorkásan, de mosolyogva.

- Aha, akkor most már értem miért zúgtál bele a kocsimba... majdnem szó szerint! – szól közbe, mialatt szép lassan magunk mögött hagyjuk a nyüzsgő tömeget.

Ekkor ránézek, de ahelyett, hogy bármit is szólnék, egyszerűen kinyújtom felé a nyelvem. Ő pedig újra elneveti magát. Persze azért tesz arról, hogy én se üljek csak úgy nyugodtan mellette. Így amikor váratlanul elkapja a bal térdemet, nem tehetek mást, mint sikítva ugrok egyet az anyósülésen, miközben igyekszem minél távolabb húzódni.

- Hé, elég lesz már a térdcsikiből ma estére! – mondom kuncogva.

- Ó, tényleg?!... Ezt miből gondolod? – kérdezi vidáman, miközben ráfordulunk az üres sugárútra.

- Aha... abból, hogy már eleget kaptam! – válaszolom rögtön.

- Eleget?! Ezt meg honnan veszed? – kérdezi jókedvűen, majd elkezd szép lassan gyorsítani.

- Igen! Onnan, hogy naaaagyon csikis vagyok! – hangzik az őszinte válaszom, miközben vidáman mosolygok.

- Na, az egyszer biztos!... De szerintem még nem kaptál eleget... De nem ám! – vágja rá szinte azonnal.

- De igen! Eleget kap...

- De nem!...

- De igen...

- Én nem hiszem...

- De én igen!...

- Nem, nem... Ne is álmodj róla kislány! Még nincs vége az estének!...

Tovább vitatkozunk a gyér forgalmú utakon, ám már most pontosan tudom, hogy ez az este bizony hosszú lesz. Persze nyilvánvaló, hogy nem méregből vitázunk, mint akár anyáékkal vagy sokszor másokkal.

Nem, ez csupán egy játék. Pontosabban egy játék része. Legalábbis most ezt érzem. Egy dolog viszont biztos, mégpedig hogy marha jól érzem magam. Na jó, azt annyira nem csipázom, hogy minden lámpaváltás előtt viccből ráfog az érzékeny térdeim egyikére, a váltót keresve. Naná, hogy véletlenül, mondja ő. Természetesen végig széles mosollyal az arcán. De azt hiszem, hogy a helyzetet tekintve ennyi kamu még simán belefér a mai estébe.

- He-he! Eléég!... Hová viszel? Amúgy, még nem is tudom a neved? – kérdezem nevetve, mialatt tovább bolondozunk.

- Neeem elég! Hogy hová... Azt majd meglátod! Bízz bennem! Brie... Brie Bosh! – válaszolja kedvesen mosolyogva.

- Brie... Brie... Szép név! Én Vicky vagyok, Vicky Hartmann! – mondom jókedvűen, kicsit ízlelgetve a nevét.

- Örvendek Vicky Hartmann! – mondja, majd kezet fogunk.

- Én is!... Amúgy, gyakran furikázol idegen lányokat? Úgy értem nem is ismersz és mégis megengedted, hogy beüljek a kocsidba.

- Nem. Nem túl gyakran. De nekem úgy tűnt a bulin, hogy te más vagy... és ez hamarosan ki is fog derülni. – válaszolja, majd lekanyarodunk az útról egy kihalt parkolóba.

Két hatalmas diófa alá parkolunk, majd Brie leállítja az autót. Én közben gyorsan körülnézek a parkolóban. Nincs senki, tök egyedül vagyunk. Most egyszerre érzek izgatott és idegességet a gyomromban. – Remélem nem egy örült gyilkos mellé sikerült beszállnom! – Fut át a gondolat az agyamon, amikor hirtelen zene töri meg a csendet. Gyorsan visszanézek, a rádió szól. Ezután rá nézek a nőre, aki ekkor mosolyogva rám kacsint.

- Szép estét Los Angeles! Én Steve Jones vagyok, és az itt KLOS a 95.5-ön...

Brie ekkor alaposan végig mér a szemével, majd az egyik kezével utánam nyúl, és megfogja a kezem. Nem szólok semmit, csupán nézem, mit csinál. Most vár egy percet, miközben finoman simogatja a kezem. Végül a keze lassan elindul fel a pulóverem ujján, egész a vállamig, majd utána le a mellkasomon a derekamig. Gyorsan lenézek, és látom, amint egy pillanatra hozzáér a farmerem gombjához. Hirtelen valami furcsa, de kellemes érzés önti el a testem, miközben látom, amint a kezével óvatosan kioldja a biztonsági övemet. Még most sem szólok semmit, csupán figyelem, ahogy a kezével betúr a pulóverembe.

- Nem akarod levenni? – szól kedvesen.

Most ránézek, egyenesen a szemébe. A szívem hevesebben ver. Egész egyszerűen elvarázsol a világosszürke szemeivel. Bár nem tudom megmagyarázni miért.