Ez nem én vagyok! [Szüneteltetve]

Ez nem én vagyok!

Előhang

Emily Flurrich vagyok, jelenleg 19 éves, és ez a történet közel 3,5 éve történt azaz, most megtudhatod, kedves olvasó, hogy hogyan lehet a már így is igen bonyodalmas életemből, még ennél is nagyobb káosz. Minden ott kezdődött, hogy egyszer behívattak a szüleim munkahelyére, hogy elmondjanak egy eléggé fontos dolgot. Még pedig azért ott, hogy a húgom ne tudjon róla. Majd mikor ott ültem a vastag fémirodaasztal előtt anyám egy kis névjegykártya nagyságú lapot tett elém, amin az állt: "Fordítsd meg" majd a hátulján pedig az állt,  hogy "Költözünk".
Az igazat megvallva nem értettem, hogy ezt miért ilyen formában kellett szembesíteni velem, de én válaszként csak bólintottam egyet.

•1•

Sosem hittem volna hogy egyszer is elköltözünk a szüleimmel, testveimmel és Miuccal (a hosszú szőrű kislánycicánk) a szülővárosomból. De a költözés mindig új helyekkel járnak, így én és a húgom új iskolát kaptunk a régi helyett. A bátyámnak már nem kellett, mert ő már dolgozik, és így sajnos már nem él velünk.

Mivel a húgom és köztem olyan 8,5 év korkülönbség volt, ezért neki egy jó általános-, nekem pedig egy művészeti középiskolát kellett keresni. Nagyjából anyáék olyan két hónapig keresték a megfelelő intézményt a számunkra. Sikeresen... meg is találtak a szerintük biztosan jó iskolát.
Amikor kijelentették hogy jövőhéttől sok szeretettel várnak az "új" sulimban, kicsit megremegtem... Igazság szerint még szívesen maradtam volna otthon hogy fessek, rajzoljak, és csinosítgassam az vadonatúj kertvárosi szobámat. Anyám felmondott a régi munkahelyén és összejött egy új hapsival aki egészen kedves volt velünk, és nem úgy mint az előző páciens, aki nem járt sikerrel a 11 éves megpróbáltatás alatt. Úgyhogy most a fővárosból egy kisebb városba költöztünk ahol anyukám új barátja lakott. Jelenleg péntek van, és hétfőn kezdődik a "tanítás". Annyira várom... Igazából én nagyon benne voltam ebben a költözéses dologban, mivel ahol régen laktam ott alig voltak baráim, szóval, nem sajnálom hogy így alakult. Lehetséges hogy megváltozik most majd a napi rutinom is:
Hétköznapok:
- Olyan reggel 5- 6 közötti kelés,
- felöltözés,
- gyors reggeli,
- busz után való futás,
- suli,
- haza hév,
- tanulás, házifeladat megírása, bepakolás másnapra,
- vacsora, fürdés (meg a hozzátartozó feladatok) és alvás

Majd ezt ugyan így a hét további 4 napján.
A hétvégéim szerencsére viszonylag kényelmesebbek voltak.

- Kicsim! Gyere le vacsorázni mert ma még szinte semmit sem ettél! De előtte pakolj be a holnapi iskolakezdéshez!- kiabálta fel anyám a fehér csempés konyhából ahol éppen a vacsora készült.
Én hallgattam rá és egyből be is pakoltam a világosszürke hátizsákomba pár füzetet és a tolltartómat. Majd lementem az ebédlőbe, ahol egy nagy tál Carbonara várt. Magától a látványától majdnem kidobtam a taccsot. Félreértés ne essék, nagyon jól főznek itthon csak egyszerűen nincs étvágyam és nem akarok enni. Szerintem nem vagyok beteg... Még... De amilyen szerencsés vagyok, sikerült belémtömniük az egész tálat.
De ahogy csak lehetett, elakartam tűnni az emeleti szobámban vagy a mosdóban. De az utóbbi helységben nem csak az arcomat mosnám meg a sápadságom miatt...
Igazából nagyon nem vagyok jól. Arra fogom hogy "Dolgoznak a hormonok".
De aki ismer az láthatja rajtam hogy igen rosszul nézek ki és valami nincs rendben. Ilyenkor örülök, hogy nem ismer senki, még a saját szüleim, családom sem, és hogy nincsenek barátaim. Mondjuk sosem voltak. De abban jó lenne ha akadna legalább egy valaki, hogy ne a párnámnak mondjam el a panaszaimat, és sírjak egészen hajnalig.
Kora reggel megszólalt a vekker, hangjára egyből kinyíltak a szemeim, és eszembe jutott, hogy elfelejtettem tegnap este elővenni az ünneplőmet, amit most kotorhattam elő a szekrényből. Mire megtaláltam az 10 percett jelentett, és még fel sem vettem, aminek kinlódása, olyan újabb negyed órás késést jelentett volna.
Csak az volt a baj hogy minden reggel van olyan harminc, negyven percen arra, hogy elérjem a távolsági buszt, majd a hévet és még időben be is érjek a suliba. Csakhogy ma reggel az anyám akart elvinni az évnyitóra. Ilyet sem látni tőle minden nap. Valamit szeretne... Csak azt nem tudom hogy mit.

Amikor az intézményhez értünk, a szokásosabbnál is gyorsabban pattantam ki az autóból, és egy gyors puszit nyomtam anyám arcára majd hallkan közöltem; Most sietnem kell.
Majd gyorsabb lépésekbe kezdtem, utalva rá hogy nyugodtan elhúzhat.
Amikor beléptem az iskolába, éreztem, hogy ez nem fog valami simán menni, de meg kell tegyek mindent annak érdekében, hogy ne úgy nézzek ki mint egy nagy rakás szerencsétlenség aki csak úgy véletlen betévedt a létesítménybe. Úgyhogy ahogy csak tudtam beolvadtam abba a tipikus próbálok elvegyülni diákkörnyezetbe ami éppen az iskola udvarán gyülekezett.

Minden osztály hosszú sorokban ácsingózott egy nagyobb emelvény előtt ami mellett olyan 20- 30 szék volt letéve a tanárok számára. Igazán féltem hogy most vajon mi lesz ha valaki hozzámszólna... De úgy gondoltam inkább belemegyek a tömegbe és akkor nem leszek olyan különc. De lehet hogy rosszul tettem, mert ilyenkor magamtól nekiállok beszélgetni vagy egyáltalán csak odabiccentem nekik iszonyat hallkan, hogy:
- Sziasztok.. -az a kis gombóc ott volt a torkomban, így lehetséges hogy nem is hallották. De pechemre az ellenkezője történt... Visszaköszöntek.
-

Szia, én Lilien vagyok- fordult felém egy rövid, barna hajú lány fehér blúzban és elég sötét színű, kicsit kopott nadrágban.
- Hali, én meg Ray- mondta a kezét nyújtva egy nálam talán tizenöt centivel magasabb sötétbarna hajú, fekete kabátot viselő srác. Első látásra rávágtam volna hogy együtt vannak, de ez nem így volt.
-Én meg Emily vagyok... -mondtam még mindig kicsit hallkan, de láttam hogy elmosolyodnak és hosszabb beszélgetést szeretnének velem folytatni, de mindennél jobban szerettem volna ezt elkerülni. De nem volt más választásom, így elkellett kezdenem megadni a furcsábbnál furcsább kérdésekre a választ.
Miután vége lett a tanévnyotó ünnepélynek, fogtam magam, és felmentem a tanterembe az osztályfőnökünkhöz, akinek elmondtam szinte mindent magamról, és javasolta hogy várjam meg itt Danielt -valami DiákÖnKormányzati elnököt aki majd segít a papírjaim aláírásában. Miután vártam vagy negyed, fél órát a teremben úgy gondoltam inkább lemegyek a dök terembe, megkeresem ott minthogy itt üljek egész nap.
Szerencsére ott volt abban a teremben ahová indultam, illedelmesen bekopogtam, majd bementem.
- Szia, Emily vagyok, és a DÖK elnököt keresem. -montam a magabiztosságomat keverve a félénkségemmel...
- Szia, szerencséd van, mert épp indulni készültem. Igen, én vagyok az az ember akit valószínűleg keresel. Új diák vagy. Igaz?
- I- Igen... Az osztályfőnököm, Mr. Shullberg küldött a beiratkozási papírjaim miatt.
- Oh. Persze. Majdnem elfelejtettem. Majd ha visszajössz később, vagy ha ma már nem is, akkor holnap, és addigra valószínűleg megleszek vele. De most ha nem haragszol, mennem kell mert várnak gyűlésre. Majd még remélem összefutunk. -mondta, miközben mind a ketten kiindultunk a teremből és hallottam ahogy bezárja az ajtót. De akkor én már a lépcsőfordulóban indultam meg az első, ugyan még szerintem nem hivatalos órámra.

Remélem tetszik eddig a kisebb történet. Majd pár nap múlva jön a következő rész is. Addig jó olvasgatást. 😀