A sánta Hold

3. fejezet - Kobold Köd

Arthurék napok óta gázoltak a lápon. Alig néhány órával azután, hogy felszálltak, sötét fellegek gyűltek föléjük, a nyakukba pedig egy hatalmas zuhét kaptak. Az esőcseppek ostromoltak, vágtak, villámok cikáztak a szélrózsa minden irányába. Igazán reagálni sem volt idejük, mikor az egyik beléjük vágódott, s ha Arthur nem rántja le mindkettőjüket, talán ott égnek el. Alacsonyan repültek a villámok miatt, de még így is több ember magasságban voltak. A lecsapó mennykőt olyan robaj kísérte, hogy kis híján eszméletüket vesztették, amit csak akkor kaptak vissza teljesen, amikor a mocsárba vágódtak, és a fájdalom átjárta minden porcikájukat. Ekkor mintha minden sokszorosan tisztább lett volna, mint annak előtte, főleg az érzés, ahogy az esés összenyomja a tüdejüket, a koponyájukat pedig mintha sziklának préselné. Pedig az ázott, pépesen puha, sáros fű viszonylag felfogta a becsapódást. Öklendezve, szédülve és sajgó tagokkal keltek fel a kalandból. Mikor Siella felemelte a fejét, hogy Arthur után nézzen, a hirtelen rosszulléttől felköhögött mindent, ami a gyomrában volt. Az esőcseppek olyan hangosan kopogtak a fején, mintha kavicsokkal dobálták volna, a sípoló fájdalomtól sáros kezébe harapott. Bicegve, jobb lábát a sekély gázolóban húzva jutott el Arthurig, aki már négykézlábra szenvedte magát, de a látását rendesen még mindig nem tudta összeszedni.

– Jó időzítés – nyögte ki végül a zuhogó esőtől elnyomott hanggal a lány.

Arthur felnyomta magát törökülésbe, fejét felemelte, és hagyta, hogy a vihar kimossa frissen szerzett sebeiből a sarat. Tejfölszőke haját hátra simította hosszú ujjaival, a szájában felgyülemlett mocskot és vért pedig maga mellé köpte mielőtt válaszolt volna.

– Reméltem, hogy valahogy túléljük.

Rekedt nevetés szaladt ki a lányból, amit szinte azonnal megbánt, miután bordái még nem heverték ki az esést.

– Mi lenne, ha kivárnánk a vihar végét? – merült el a sárban, ahogy leült Arthur mellé.

Amíg az valamit motyogott egyetértésként, ő eltolta magától karjait, és a víz kifolyt alóluk egy kényelmes nagyságú körben. Itt a föld kiszáradt és felrepedezett, de legalább már nem süllyedtek bele. Az eső persze eltökélte magát, hogy visszafoglalja a mocsarat, de még mielőtt sikerült volna neki, Siella földből egyszerű sátrat emelt föléjük. A lápon nem sok nézelődni való volt, fának nyoma se akadt, csak bokrok nőttek elvétve, meg kis dombocskák kukucskáltak ki a síkságból, valószínűleg manó vagy kobold lakok. Közöttük keskeny füves ösvények húzódtak kisebb, de inkább nagyobb pocsolyákat, összefüggő csatornákat kerülgetve. Tüzet rakni tehát nem volt miből, a seprű pedig eltűnt, és valószínűleg megsemmisült. Siella kitépett egy nagy csomó gazos növényt a földből, de miután esélytelennek vélte, hogy azok valaha is meggyulladnának, vagy több mint két percig égnének, csalódottan elhajította őket.

– Csodálatos – kezdte dörmögve.

Utazótársa figyelmen kívül hagyta bosszús megjegyzését, karjait vékony inge fölött összefogta maga körül.

– Szerinted milyen varázslatot akart Patrick véghez vinni? – törte meg a monoton cuppogó eső hangját a kérdés.

A hosszú csönd után furcsa volt újra beszélni, kínosan hangosnak és erőltetettnek tetszett minden szó.

– Nem tudom, de kétlem, hogy bárki is megköszönte volna neki, mikor végzett.

– Patrick nem gonosz. Egy elkényeztetett, hatalommániás dög, de nem gonosz. Tudom, hogy mindenki ezt hiszi a feketemágusokról, de ez butaság. Szóval mit...

– Ne is haragudj, Siella, csak én voltam ott abban a tömlöcben? – szakította félbe a lányt. – Vagy netán emlékeztetnem kellene téged, milyen állapotban kellett összeraknom Marciát, miután összekerült vele párbajban? Csak mert te is egy vagy közülük, nem kéne elfelejtened, milyen is a fajtája.