A sánta Hold

2. fejezet - A Nyugati láp boszorkánya

– A fény és a hatalom vonzzák egymást – jelentette ki a boszorkány, mikor meglátta a fiatalokat. Pirkadt, az általában a lápon ülő ködfátyol elfakította a tájat. Poshadt víz és levendula szaga keveredett a levegőben egy olyan eleggyé, amiről nem lehetett eldönteni, hogy élvezhető-e. A mocsár undormányai az első napsugarakra visszavonultak sáros odújukba, itt volt az ideje, hogy a manók irányítsák a térséget. Aurora háza is lubickolt a hajnalban, oldalán megvillantak a szárított gyógynövények részletei, a kéményből szelíd füst kúszott fel a szürke ég felé. A seszínű, festetlen falon lógó növényekből rengeteg volt, amit a fiatalok átható Akadémiai ismereteik ellenére se ismertek fel, de azért a bodros békaszőlő, és a vízitök sárga virága így is gyorsan feltűnt mind kettejüknek.

– Fiam, ne vigyorogj azon a rozoga seprűn, mindjárt kettétörik alattad, és nem úgy nézel ki, mint aki utána felállna a sárból.

Rozoga? A lány mindig is büszke volt seprűkészítési tudományára, és megsértődött a megjegyzésen. Persze nem ez a legjobb munkája, és nem is bükkből vagy görögfából készült, mint, ahogy az igazán jó seprűk, de akkor is!

A Nagy Nyugati láp boszorkánya nem sűrűn fogad vendégeket, létezését is a legtöbben legendának tartották. Siellának végeláthatatlan időre és türelemre, na meg kismillió könyvre volt szüksége, hogy meglelje. Mostanában túl sokat töltött a könyvtár azon a régi, poros részlegén, túl sok ősi, foszladozó iratot olvasott el, de hát kell neki ez a boszorkány, a könyvek végtelen bölcsességet írnak róla. Ő talán megtudja mondani, miért nincs Artinak ereje, és hogy neki miért van minden istennővel kapcsolata. Siellának túl sok kérdése volt, és félt, talán a világon senki se tudja rájuk a választ.

– Gyerünk gyerekek, be egy teára! Lányom, támogasd, kérlek azt a szerencsétlen fiút, még a végén összeesik itt nekem! – A boszorkány pirospozsgás arcára szelíd mosoly volt rajzolva, ahogy beinvitálta mind kettejüket a lécekből összetákolt teraszról.

Siella egyből odaugrott utazótársához és betessékelte a házba. Bent tömjénszag csapta meg az orrukat egy kis mentával fűszerezve. Az forrásuk egy, közvetlenül a szemközti fal mellé támasztott, plafonig érő növényrengeteg volt. Mellette fapolcok sorakoztak szorosan egymás mellett, bár Siellának halvány fogalma sem volt, honnan szerezhetett hozzá ennyi fát a boszorkány, tekintve, hogy milyen sivár is volt a láp körülöttük. A polcokon végtelen mennyiségű befőttesüveg kapott helyet, olyanok, mint az Akadémián is, annyi különbséggel, hogy ezek mintha mind más alakúak és méretűek lettek volna.

Aurora egy ágyhoz tessékelte őket, amit friss, zöld növények vettek körbe minden irányból, majd mikor Arthur lefeküdt rá, rögtön Siella felé fordult.

– Lányom, hozd ide kérlek azt a tégelyt a polcról!

A kicsi agyagtálban egy pár széttrancsírozott állat hullája bűzlött, úgy tűnt, mintha a pépesítést félbehagyták volna. A lány elfintorodott, arcán elrejthetetlen grimasz jelent meg. Magában mindig játékot játszott, vajon ki tudja-e találni az összetevőkből, épp milyen főzetet készítenek. Erre azonban tippje sem volt, és ez felettébb bosszantotta.

A büdös bogarakkal teli csésze egy csomó másik, esetenként kevésbé halott bogár közé volt szorítva, így a lánynak minden ügyességét fel kellett használnia, hogy ki tudja halászni.

– Az meg mire kell? – kapta fel a fejét Arthur.

– Az átkodra, fiam.

A lány mérgesen hátrasandított rá, azok után, hogy azt hazudta neki, csak megütötték. No, nem mintha teljese elhitte volna, de nem szerette, ha becsapják. Szemével egy gyilkos pillantást vetett a fiú felé, és magában már előre örült a szenvedésének.