A sánta Hold

8. fejezet - Fészek a barlangban

Siella frusztrált volt. Napok óta kereste, kutatta a sárkány fészkét, még egyszer szembe akart vele néznie, muszáj volt! Arca napok óta ideges ráncokba húzódott, feltúrta a végtelen legelőket északról délre, de egyszerűen túl nagy volt neki egyedül. Esténként kimerülten, a sok repüléstől kipirult arccal tért vissza a fogadóba, hogy egy kiadós vacsora után aztán magára csaphassa a szobája ajtaját egy kis nyugalomért. Ilyenkor kérdezte a szelet, órákig ült a csendben és hallgatta, de mintha a sárkány valami olyan helyre bújt volna, ahova a szél nem érhetett el, vagy mintha maga is túlságosan félt volna Trögheltől ahhoz, hogy beszéljen, egészen mintha utasították volna. Pedig tudhatta volna, hogy Dunsát senki sem parancsolhatja körbe, ha nem beszél, azt csakis saját akaratából teszi, és ez a gondolat csak még inkább zavarta a máguslányt. Még sose burkolózott az istennő ilyen hallgatásba, és a lány sok év óta először furcsán magányosnak érezte magát ettől.

Mindeközben Arthur járta a várost, ott segített, ahol tudott, ellátta a sebesülteket, ha még voltak, segített újraépíteni a várost. A lakók láthatóan nagyon hálásak voltak neki, azon túl, hogy az elmúlt napokban mindig máshol evett ingyen, lassan elkezdték pont úgy kezelni, mintha maga Vysteria istennő ereszkedett volna le hozzájuk. A lány már csak azt várta, mikor kezdenek el féltérdre ereszkedni, amikor meglátják.

Siella frusztráltan fordult az oldalára a gondolatra, hogy lassan utazótársa rózsaszirmok között fog majd járkálni. A másik oldalról persze neki senki sem köszönte meg, hogy megmentette a várost a teljes pusztulástól. Kelletlenül ismerte csak be, mennyire zavarta is ez. Ma is órákat feküdt a fogadó egyszerű ágyán, hallgatott, figyelt, de semmi más nem jutott el hozzá, csak az emelet fülledt melege, és a földszintről felszűrődő folyamatos zsivaj. Hogy is tudna így koncentrálni!

Amikor a nyugati nap vörös délutánja beszűrődött az ablakán, és amikor már a fű is narancs színű lett, s az este halkan kopogtatott az ajtón, Siella hallott valamit. Egy leheletet, egy sóhajt, egy halovány fújást, de pont eleget ahhoz, hogy éber legyen. Szinte feltépte a fogadó ajtaját, nem törődött azzal, hogy seprűt készítsen, nem is volt utasa. Ahogy kiért az utcára, felugrott, a sebes szél hátára szökkent. Messze kellett repülnie, szinte szó szerint a végtelen legelők közepére vezetett útja. Türelmetlen izgatottság kerítette hatalmába, miközben varázserőt nem kímélve szelte át a zöld füves lankákat, és hagyta el birkák többszázaz csoportjait.

Talán a magasból kémlelve sohasem szúrta volna ki a parányi dombba vájt barlangot, pedig méterekről is orrfacsaró bűz tolongott elő belőle. Közelebb érve a barlang aztán egészen más méreteket öltött, és már senki sem hívta volna aprónak. Halál szaga volt, a bejárata előtt csontok voltak elszórva a piros pipacsok közé. A lány egy emberi koponyát is felfedezett a csonthalom között, és rögtön a minap jutott eszébe, amikor búcsúzóiul Tröghel elragadott három városlakót. Alig pislákolt már a vörös nap, utolsó sugarai vért festettek a maradványokra, de ez nem akadályozta meg Siellát abban, hogy bemerészkedjen. Nem félt egyáltalán, pedig talán okosabb lett volna. Alig lépte át a bejáratot, az árnyak életre keltek, fogak villogtak a fény utolsó morzsáiban, s citromsárga szemek kutattak a lány után.

– Eljöttél – zengett a félelem. – Voltál oly bolond, hogy besétálj a barlangomba.

Vastag, pikkelyes farok csapott a bejárathoz, eltorlaszolta az utat, a barlangra pedig éjféli sötétség szállt. Szívverések zaja, pumpáló vér, halálszag és rettegés, ezek keveréke döntötte le a mágust a magabiztosság trónjáról. A sárkány vicsorgott, karmai a lány háta mögött fenyegetődztek, éles fogai a pofájából kimeredtek, kegyetlen írisze farkasszemet nézett Siella világító kék szemeivel.

Siella nem tudta, miért fél, de hirtelen nem tűnt olyan okosnak eljönni ide. Nem értette miért, napokkal ezelőtt izzott a vére az izgalomban, de most valahogy eltűnt a szenvedély. Miért jött ide, hogy lehetett ilyen ostoba?