A sánta Hold

9. fejezet - Egy titok vége

Konletteben az éjszakát megannyi sárga lámpa világította be, meleg fényük illett az évszakhoz. A lámpások körül nyüzsgés alakult ki, mint éjjeli lepkék gyűltek körülöttük. A lakók fáklyákkal, vagy tenyerükben tartott hajlongó lángokkal tettek-vettek, messziről szentjánosbogár táncnak tetszett a sürgölődő embertömeg. Kellemes szellő hordozta körbe a bográcsos vacsorák mámorító illatát. Ilyen késői órán általában furcsa lett volna a törhetetlenül tartó munka, azonban a város belefeledkezett az újjáépítésbe, meg aztán a forró nyári levegő amúgy is az éjszakai tennivalóknak kedvezett.

A város felé közeledve az sok perccel előbb megmutatta magát, minthogy a fények közül bárki felfedezhette volna a közeledőt a sötétben. Az utazóra először talán még maga az út sem figyelt fel. Közelebb érve a sötétség elkezdte kivetni magából, és láthatatlan alakját egyre szürkébb foltokkal tette fontossá. Mikorra pedig sápadt színeket kölcsönöztek az alaknak a város fényei, az utazó túl közel volt az emberek sokaságához ahhoz, hogy kitűnjen közülük. Így lehetett, hogy a sorba fűzött díszek alatt senkinek sem volt furcsa, ahogy Siella lassú, vontatott lépésekkel haladt el közöttük. Ugyanakkor, csak mert az emberek nem szenteltek neki semmi figyelmet, Arthur egyből észrevette nyúzott alakját közeledni a település poros főútján. Kezéből ledobta a vastag tölgygerendát, mögötte a munkások szidalmai kopogtak a hátán. Talán fél utcányi távolság volt közöttük, de ő ezt gyorsabban megtette, minthogy a gerenda leeshetett volna. A lány arca hófehér volt, mintha az összes vér kifolyt volna már belőle, de nem volt hajlandó Arthur karjaiba dőlni, amikor az körülfogta. Ő nem az a fajta, ő túl büszke az ilyesmihez. Ruháján rozsdásra száradt vér díszítette a lyukakat, mint túlhasznált rongy lógott sebekkel borított testén.

- Remeg a föld – suttogta a fiú mellkasába. – Egy lovas közeledik...

A szavakat alig tudta megformálni, nagyon kimerültnek tűnt, tekintete nem sok tudatot tükrözött vissza. Arthur gyógyításba fogott, a lány egész teste világosságban úszott. Ujjait, amik hosszabbra nyúltak, mint a legtöbb fiúnak ebben a korban, fényhuzalok fogták körbe. A szálak rendezett sorba tekeredtek fel, ő pedig precíz mozdulatokkal szőtt velük láthatatlan hálót. Ami a legjobban aggasztotta, az a hosszú, mély vágás volt a lány vállában, a friss vér még mindig szivárgott belőle. Tisztán vágott mélyedés volt, a bőr úgy hasadt fel, mintha szabó vágta volna az irhán. Arthur nem értette, miért nem figyelt rá jobban, hogy nem vette észre, hogy elment, miért nem tudta, merre. Ujjai biztosan vonultak végig a sebeken, gyógyító érintése gyorsan zárta be azokat, de legszívesebben üvöltött volna, mert Siella mindig túl magabiztos volt, és most megnézhette, mi történt miatta.

Patrick Ravengold is ebben a pózban, ezek között a gondolatok között eltévedte talált kettejükre az út közepén egy kupacban. Arthur nem érzékelte a sötét mágust, minden gondolata le volt foglalva. Nem hallotta a ló prüszkölését, figyelmen kívül hagyta Siella figyelmeztető szavait is. Mikor pedig a lány megpróbált felállni, erővel nyomta le a földre. Ekkor végre eljutottak Arthurhoz az árnyékok sikolyai, amik a fejük fölött szálltak el, elnyomták Siella fáradt nyöszörgését, szemei pedig megtalálták Patrickot. Elméjét azonnal harag borította el, a nyári sötétségben szívét feketébb árnyak szennyezték. Újhold volt aznap, a lehető legrosszabb időpont, amit csak el tudott képzelni. Óvatosan legurította a maga mellé a plusz súlyt, finoman, mintha porcelánt rakna arrébb, és úgy ált fel.

- Fussunk! – nézett rá a lány jelentőségteljesen.

- Nem, elintézem. – A nyugodtság új volt számára.

- Párbajt akarsz Patrickal ilyenkor? – egyet nem értése még nyúzott hangjából is könnyen kivehető volt.

- Igen.