A sánta Hold

5. fejezet - Lulia

Mikor másnap délután kinyitotta a szemét, Arthur ült felette hideg tekintettel.

– Tegnap este majdnem meghaltunk.

Siella sóhajtott egyet, semmi erőt nem érzett magban egy veszekedésre.

– Egész eddig vártál, hogy ezt elmondhasd? – tápászkodott fel a fiú öléből, aki úgy tűnik önkéntes párnának állt valamikor, amikor ő még aludt. – Nekem sem úgy tűnt, hogy csak kedveskedni akart nekünk szép álmokkal és egy kiadós pihenéssel.

– Ami azt illeti, arra vártam, hogy valami kis megbánást tanúsíts a történtek miatt.

Siella irritált ráncokba rántotta a szemöldökét.

– Én? Hiszen téged bódított el először. Ha te nem lettél volna ott, engem sem kap el sose. Ráadásul, talán nem emlékszel rá, mert végig az igazak álmát aludtad, de én mentettelek meg a lidérckéregtől.

Fenyegető tekintetét Arthur feldúltan viszonozta.

– Engem nem bánthatott! A lidérckéreg csak is a sötétségmágusok lelkét tudja felfalni.

– Igazán? Nos nekem nagyon úgy tűnt, hogy a kedélyes vendégszeretetével addig tartott volna magánál, amíg éhen nem halsz, és még azt is boldogan átaludtad volna! Semmi szüksége nem volt rá, hogy külön erőt feccöljön a megölésedbe, vagy a lelked elfogyasztásába.

A két mágus farkasszemet nézett egymással.

– Nem tudnád elviselni, ha egyszer igazat kéne adnod valakinek, ugye?

A fiú mérges tekintete csalódottságba váltott, majd egy apró fejrázás után felkelt a lány mellől.

– Csak menjünk – dörrentette vissza frusztráltan.

Siella dacos hallgatással követte a fiút, és a nap további részében nem volt hajlandó hozzá szólni. Ő mentette meg mind kettejüket. Pont úgy nem tudhatta, mi volt a fa, mint Arthur, és nem az ő hibája volt, hogy a fiút elbódította, akkor sem, ha a lidérckéreg tényleg csak azért ébredt fel, mert őt megérezte. Abba bee sem gondolt, hogy ez milyen furcsa is volt. Eldöntötte magában, hogy nem is hajlandó bocsánatot kérni. Így a nap csöndben, hosszú órákig tartó gyaloglással telt.

.

.

.

Lidérces sötétség ült Lulia holdja alatt. Arthurnak nem fűlött a foga ahhoz, hogy megálljanak, de ő is elismerte, hogy nem gyalogolhatnak a végtelenségig pihenés nélkül. Mostanra köpenyük utolsó négyzetcentimétere is rászáradt iszaptól bűzlött, arcukon szürke koszfoltok éktelenkedtek, hajuk pedig egy kibogozhatatlan szénakazallá tapadt össze. Egészen addig tartott ez az állapot, amíg Siella meg nem unta, és a párás levegőből ki nem szűrte az összes vizet, amit egy méteres körön belül tudott. Elképesztő boldogsággal töltötte el, amikor az egészet magára zúdította, és nem is értette, miért nem jutott előbb eszébe ezt tenni. Eddigre mérge is megenyhült, a jóleső víz moshatta ki belőle. Arthur közben megbabonázva nézte szőke fürtjeit, a táncoló tüzet immáron tiszta arcán. Hozzá akart érni a lányhoz, át akarta ölelni, beletúrni nedves hajába, bármit, csak hogy érezze, hogy az övé. Magának akarta. Az elmúlt napokban nem gyakran gondolt ezekre a dolgokra, de most újult erőre kaptak ezen vágyai.

– Meg akarsz te is mosakodni? – söpörte a lány hátra vizes, ezüstösen szőke fürtjeit az arcából. Kék szemébe narancsszínt ültetett a tűz.

– Nem – ocsúdott fel a másik bambulásból. – Úgyis csak a koszba fekszem vissza. – Úgy érezte magát, mint egy kisgyermek, aki nem mer hozzászólni a szerelméhez. Karját a feje alá fűzte, úgy bámulta az éjféli égboltot. Aznap este, amikor megismerkedtek az Akadémián, százszor harsányabban világítottak a lány szemei, mint ma este a csillagok.