A sánta Hold

6. fejezet - Sárkányok fesztiválja

A tűz földje a nagy nyugati láptól északra helyezkedik el, Poria vörös napja sárgábbra festi a városait, mint bárhol máshol a világon. Síkságai hatalmas területeken terülnek el, zöld füves lankái között finoman fúj a szél, juhok és tehenek játszottak a végtelennel. Egy idilli langyos délutánon ezen a földön a felhőket megkaristolta két széles szárny, a selymes fűre árnyékot vetett egy hatalmas test. Valahol, távol mindentől a mezők közepén egy sárkány szállt le a lazac piros pipacsok közé. Egy helyen, ahol még senki sem járt, és aminek még senki sem adott nevet egy barlang magasodott. kicsiny, dombba vájt, kövekből összeácsolt lyuk, melynek tetejét benőtte a fű. A sárkány szárnya eldöntötte a virágokat, mikor leszállt, az összenyomott növényeket összehordta egy rakásra, és fészket rakott a barlangba belőlük. A közepébe óvatosan beleigazgatta négy tojását. A legszélső kék egy kicsit csálén állt, anyai gonddal igazgatott rajta karmaival. Felületük érdes és rücskös volt, fémes fénnyel csillogtak.

.

.

.

Délre a két varázsló megérkezett a tűz egyik nagy városába. Vasárnap volt, a település élt, a főtéren óriási vásár fogadta a vándorokat. Megannyi bódé csábította őket sültek édes illatával, Fuz Guo szigetéről érkezett ásványokkal, színes porokkal vagy éppen gyógynövényekkel. Közvetlen mellettük egy kislány nyitotta az erszényét. Feje búbja éppen hogy csak felérte a standot, az árus valósággal áthajolt a portékája felett, hogy el tudja venni a kosárnyi almáért és káposztáért járó érméket. Arthurék napok óta nem ettek rendesen, és a tűz országa a fesztiváljain túl pazar ételeiről volt híres. Szó, ami szó, már mindketten elviseltek volna egy kiadós ebédet. Alig pár lépésre előttük többszintes fogadó állt, az épületnek jellegzetes kesernyés fenyő illata volt. Ajtaja nyitva volt mindenki előtt, a kilincsről piros és arany szalagok lógtak. Siella tudta mit jelent ez: a városban karnevál kezdődik, az évszakból ítélve a sárkányok karneválja.

– Menjünk! – tett pár lépést a bejárat felé.

Több tucat embernek nekimentek, mire elérték a bejáratot, sok kiáltozó kisgyereknek, még több kosarat cipelő asszonynak.

– Miből fogunk fizetni?

Siella egy erszénynyi aranyat emelt ki nyúzott köpenyéből, és megrázta. A fémek csilingelve ütődtek egymásnak. Igazi arany volt mind.

– Ők már halottak, úgy sem veszik hasznát – célzott a rabszolgahajcsárokra. Bár a felét meghagyta a szerencsétlen rabszolgáknak is.

Arthur csak a fejét rázta, nem értett egyet a lopással, főleg nem a hullák kifosztásával. Bár gyakorlatilag a rabszolgahajcsárok nem voltak még halottak, a lelkük nélkül csak tudatuk nem volt, de meghalni természetesen nem haltak meg. No, persze napokon belül szomjan pusztulnak majd a mocsár szélén, úgyhogy már akár hulláknak is tekinthette volna őket bárki.

A fogadóba lépve megcsapta őket a sör összetéveszthetetlen keserű aromája, amely az utazók soknapos izzadsággal kevert szagával bolyongott az épületben. A fogadó egy nagy, nyitott szobából állt, az ajtótól legtávolabb egy tömör fából készült pulttal. Közvetlen mellette lépcső vezetett fel az emeletre, így a kocsmáros mindig szemmel tarthatta, kik jönnek-mennek az emeletre, vagy a fogadóba. Régi, fából készült asztalok foglalták el a maradék helyet, színük sötétbarnára változott az évek alatt beléjük ivódott bólétól. A pultos kezében ronggyal súrolta a már így is fényes deszkát. Homlokán összefutottak a ráncok, tekintete egy csepp derűt se kommunikált a vendégek felé. Mintha az egész fogadót utálta volna. A fiatalok odaléptek hozzá, a csúszós fára egy aranyérmét tettek.