A sánta Hold

10. fejezet - A tűz hercegnője

Victoria a mai napon királynő lesz. Reril egész városa pompás díszben várta a koronázást, már hajnalban elkezdett szólni a zene, és folyni a bólé. A magasan ívelő hidak alól nagyobb lendülettel zubogott a víz, mint általában, a csatornákban a házak ablakaiból hulló virágszirmok gyűltek kis szigetekbe. Ezen a napon sehol sem dolgoztak, kivéve a kocsmákat, no meg persze a palotát, amiben hangyák módjára sürgölődött egy kisebb hadseregnyi cseléd, szakácsmester, udvarhölgy és szolgáló. A kastély a város legmagasabb pontjára volt építve, annak a rég kialudt vulkánnak az oldalába, ami köré az egész város is települt. Legalacsonyabban fekvő, ablaktalan falait vastagon behálózta a vadborostány és a repkény, ami még a vulkán hamus földjén is könnyen megélt. Feljebb, sokszáz láb függőleges, egykor vakítóan fehér fal fölött kiugró balkonok, eldugott erkélyek, és magas tornyok összefüggéstelen sokasága alkotta a palota nyüzsgő felét. A tűz birodalmának királyi kastélyát Üvegpalotaként is emlegették, hiszen a feljebb elhelyezkedő épületek karcsú falain megszámlálhatatlan ablakon áramlott be a fény. A nap legfontosabb termében, a trónteremben azonban egy ablak sem kapott helyet. Ez a terem a vulkán egy laposabb kiszögellésén kapott helyet. Falak helyett faragott kőoszlopok tarották az íves mennyezetet, amelyet a vörös napot ábrázoló freskókkal díszítettek, így tulajdonképpen a terem majdnem minden oldalról nyitott volt. A csarnok végében hat lépcsőfokon kellett fellépni a trónhoz. A szerény díszű, óriási trón mögött plafonig érő fal zárta le a termet. Vörös és arany drapéria lógott le róla, valahol középen a tűz birodalmának arany címerével. Két oldalán két falfüggöny kísérte, az egyik fehér, mint a felhők, rajta Felhőország címerével, és egy másik méregzöld, a sötétség országának felségjelével. A tűz birodalmának két szövetségese voltak, melyek magasztos nagyságban lógtak harmadik társuk mellett. A tróntól törtfehér kőpadlózat vezetett ki az erkélyre, amelyről egész Rerilt be lehetett látni, és amelyen Victoria már annyiszor elképzelte magát. Most, a bejáratban állva aprónak érezte magát a trón látványától. Egy rövid pillanatra átjárta az ismerős félelem, hogy sohasem érhet fel az előző uralkodókhoz, de ezt a gondolatot a megszokott gyorsasággal hesegette el. Pillanatnyi megállása mindenki mást is megtorpanni kényszerített. Mikor sikerült elszakítania tekintetét a faliszőnyegekről, megtalálta a koneket a trón mellett rá várni. Kimért lassúsággal indult meg újra a trombiták zaja alatt. Mikor elérte a márványlépcsőt, a palota dobok játékától lett hangos, Victoria pedig felszegett állal fordult a konek felé, hogy letérdeljen. Megfigyelte a szertartásvezető fehér-vörös talárját, sok rétegből összevart, földig érő ruháját. Kezeit imára fogta, amíg a konek Poria istennőhöz szólt, hogy oltalmat kérjen az országra és a királynőre. Victoria telt ajkai némán suttogták a saját imáit, ha egyáltalán lehetett őket annak nevezni. Ő sohasem hitt az istennőkben, még úgy sem, hogy a fény létezését nehezen lehetett tagadni. Hogy helyette hova helyezze a hitét, ő maga sem tudta többé. Eddig az apjában, a bölcs királyban találta meg, és most, hogy ő elment, félt, hogy ezentúl csakis saját magában keresheti. Azonban, ha elég jó királynő hozzá, hogy a népe bízzon benne, semmi oka nem volt rá, hogy ő maga ne tegye meg. Ezzel a felismeréssel nyitotta ki újra az apja gondolatától homályos pilláit. Egy pillanatig elmerengett rajta, vajon elkente-e a festéket az arcán, aminek tökéletesítésével a szobalánya egy egész délelőttöt eltöltött, de végül eldöntötte, hogy nem számít. A világ tele volt problémákkal, és ez nem volt egy közülük.