Penpuer

3

Ebony úgy érezte, hogy a szoba fordult vele egyet. Mintha hirtelen kirántották volna alóla a talajt. A keze akaratlanul siklott a felkarjára. Szíve fájdalmasan dobbant. De ekkor egy szikra, egy kis remény tűnt fel előtte.

– Ver a szívem – mondta a kezét a mellkasára simítva. Érezte, ahogy a szerv dobban, ritmusra dobban. – Nem lehetek halott. Ez csak egy álom. – Ekkor a nő egy elnéző mosolyt eresztett felé.

– Nem, kedvesem, te nem élsz. De nem is vagy halott. Te egy Penpuer vagy – mondta, mintha ennek a szónak jelentenie kellett volna valamit a lány számára.

– Mi vagyok? – rebegte halkan. Hátrálni kezdett, minden lépéssel távolodott az Angyaltól és a nőtől. A háta egy kemény anyagnak ütközött, a hideg fal kissé megborzolta a testét, és a légzése is szabálytalanná kezdett válni.

– Gabriel Arkangyal évezredekkel ezelőtt rájött, hogy az emberek és Angyalok kereszteződéséből egy új, egy erősebb faj jöhet létre. Ezek lettek a Penpuerek – kezdte Chris nyugtató hangon. – Mind a hét Főangyal egy-egy tollát, benne az erejük egy részével, a Földre engedte. Ezek kiválasztják a megfelelő személyt arra, hogy erővel ruházzák fel őket... – itt elhallgatott egy pillanatra, és Mellisand vette át a szót.

– De sajnos nem csak a Menny Angyalai tették ezt. Hanem maga a sötétség is. Az a toll benned lelt gazdára, Ebony – lépett felé a nő.

– Ez lehetetlen... én... – lihegte. Fáradtnak érezte magát és zavartnak. Mellisand kisimította a kósza tincseket a szeméből.

– Ez sok lehet így egyszerre, megértem, feküdj le egy kicsit. G úgysem ért még ide – mondta lágy hangon, majd a lépcsőre mutatott. Ebony gyors léptekkel szedte a fokokat, mintha ezzel el tudna menekülni az egész elől.

Az első szobába lépett be, majd az ajtónak dőlve lecsúszott a hideg földre. Szemeit szorosan lehunyta. Hiszen látta... látta a saját testét vérbe fagyva a földön. A hideg felkúszott a hátán, beférkőzött a bőre alá, és egyenesen a lelkéig hatolt. Arcán néhány csepp könny szánkázott végig. Letörölte őket, és felállt. A szoba egy régi könyvtárat juttatott az eszébe. A szekrényeken öreg könyvek sorakoztak. A legtöbb bőrkötéses, ősrégi darab, mindegyiken megült már a por.

A lány lassú léptekkel indult meg a sorok között szemeit végigvezetve a nehéz bútorokon. Ahogy elérte a szoba távolabbi részét, egy fura kört fedezett fel a földön. Egy ötágú csillag, közepére egy kristálygömböt állítottak. A mellette álló asztalon kártyák hevertek. Ebony felismerte, ezek jóskártyák, nem egy filmben látta már őket. Megkeverte a paklit, majd visszahelyezve az asztalra felhúzta a tetején heverő lapot. A Nap. Nem tudta a pontos jelentését, de sejtette, hogy nem jelenthet rosszat.

Az egyik könyvespolc előtt egy dívány helyezkedett el. Eddols lassú léptekkel sétált elé, a lapot forgatta a kezében. Egy Angyal ölte meg. Mindig azt hitte, az Angyalok nem képesek ilyenre, hiszen minden pap azt prédikálta a templomokban, hogy az Angyalok a jó megtestesítői. De ha az egyik képes volt egy hatalmas pengét döfni a testébe, akkor nem lehetnek annyira jók, mint mindenki gondolja.

A díványra dőlt a kártyalapot a mellkasára fektetve. A fejében kavargott a sok információ, amit az este kapott. Az Ördög, az Angyalok, Isten. Sosem hitt az ilyenekben, de most mégis lent a földszinten egy Angyal várt rá. Nem is akármilyen Angyal, az ő Őrangyala. Szemeit lehunyva próbálta helyre tenni magában a történteket. El kellene mennie? Menekülnie? De azt sem tudja, merre van, ahogy azt sem, hogy látható-e mások számára. Hiszen az az autó átment rajta, nem is lassított. Egy kicsit sem.

Ahogy ott feküdt a csendben a gondolatai közé zárva, szépen lassan elnyomta az álom.

***