Penpuer

1

2019 novembere

Telet megszégyenítő hideg uralkodott New York felett. Az utcákat vastag hótakaró borította, amerre a szem csak ellátott. Az éjszakai eget vastag felhőréteg fedte, így a hold fénye sem nyújtott semmi támaszt annak a vándornak, aki ily későn épp hazafele sietett a város szélén.

A vándor egy fehér kabátos lány volt. A szeszélyes szélfújás felkapta barna göndör tincseit, és megtáncoltatta őket, ahogy átrohant a félreeső utcán. Talpa alatt megadóan ropogtak az összetapadt hópelyhek. Nyomában egy magas, széles vállú, vörös hajú fiú lépdelt.

A lány gyorsított a tempóján, már-már repült. Kapkodta a levegőt, arcán rettegés ült. Ám az idegen mindig ott volt a nyomában. Jobbra fordult, de bár ne tette volna. Az út nem vezetett sehová. Tömény falba ütközött, ijedten tapogatta a hideg téglákat. Hátrafordult, s meglátta az ezüst-kék szempárt, mely vizslatta őt.

– Mit akar tőlem? – kérdezte remegő hangon, mire az idegen csak elmosolyodott. Egyre közeledett.

A lány a falhoz szorult, ahogy hiábavalóan hátrálni próbált. A vörös hajú már közvetlenül előtte állt.

– Sajnálom, Ötödik, szükségem van rád – mondta végül.

A hangja rekedtes és mély volt, arca kemény és ijesztő. Ebony vére megfagyott. Nem tudta, miért nevezte a férfi Ötödiknek, de eszébe jutott az anyajegye. Kezén a mutató- és hüvelykujja között egy apró barna, már-már fekete ötös számjegyre hasonlító anyajegy díszelgett születése óta.

– Szük... szükséged? – kérdezte az ezüst kést figyelve, melyet a férfi húzott elő ruhájából.

A másik csak elvigyorodott, és felemelte az éles fegyvert.

– Kérlek...ne...ne csináld ezt – nyüszített, ahogy lecsúszott a fal mentén. Tüdejéből keserves sírás és sikítás szakadt fel, de mindhiába.

Egy árva lélek sem járt arrafelé, aki segíthetett volna.

Egyedül maradt ezzel az elmebeteggel, aki ki tudja, mióta figyelte őt. Még a fura anyajegyéről is tudott. Sűrű könnyfátyolán keresztül csupán elmosódva látta a másik magas sziluettjét. Amaz felemelte a kést, s ekkor agyán átfutott, hogy ezt nem kéne, nem szabad. Csakhogy ez a gondolat, amilyen hirtelen jött, el is múlt.

A kés lecsapott.

Az éjszakai csendet egy fájdalmas, artikulálatlan sikítás hasította ketté.

Akár a kés a húst.

A fehér havat karmazsinvörösre festette a kiontott vér.

A lány oldalra dőlt, és elterült a földön. Szájából vér szivárgott, ahogy levegő után kapkodott. De hiába próbálkozott: egyre kevesebb levegő jutott a tüdejébe.

Fájdalom lepte el minden porcikáját; égő, elviselhetetlen fájdalom vakította. Hasára szorította kezét, ott, ahol a pengét belé mártották. Teste remegett, szeme ide-oda ugrált a sötétséget pásztázva. Mintha egy buborékban lett volna, csupán tompán érzékelte a külvilágot.

– Annyira sajnálom, hidd el! – guggolt le mellé a férfi, és kisimított egy kósza tincset vérfoltos arcából.

Ebony egyre kevésbé érezte a kínokat, ahogy a sötétség körülölelte.

Majd egy utolsó sóhaj kíséretében testéből távozott az élet.

***

Egy mély levegőt vett, és felült.

– Mi...mi történt? – nézett lassan körbe, ahogy felállt. Az első dolog, amit észrevett, hogy a sebe eltűnt, ahogy a kabátja is.

Teljesen új ruhában volt. Fehér atlétában és hosszú, fehér nadrágban, lábán fehér tornacipővel. Az atléta hátán fekete csipkéből készült szárnyak láttatták a bőrét.

Szemei végül az előtte álló idegenen állapodtak meg. Az kritikus szemekkel vizslatta a lányt.

Nem szólt semmit.

A lány tehát megint a környezetét kezdte pásztázni. S ekkor pillantotta meg saját, földön heverő, vérbe fagyott testét.

Döbbenet és sokk bénította meg elméjét percekre, talán órákra is. Nem tudta volna megmondani. Amint agya feldolgozta a látványt, és betelt vele, felsikoltott.

– Halott vagy, szóval csak nyugodtan – mondta a fiú, egy mosollyal az arcán.

Ebony lihegve újra a testére tekintett, majd mély levegőt vett, és újra futni kezdett.

Rohanni, amilyen gyorsan csak bírt.

Hamar kiért az egyik nagyobb főútra. Pár kocsi volt az úton, és még annál is kevesebb ember. Egy pár elsétált mellette, anélkül, hogy észrevették volna. Betudta ezt annak, hogy nem is érdekelte őket.

– Segítség! – kiáltotta, de nem figyeltek rá. Jobbra-balra kapkodta a fejét, végül az úttestre futott.

Feltartotta a kezét, hogy megállítsa a felé közeledő kocsit, de az nem is lassított. Ebony arca elé kapta a kezét, és szorosan lezárta szemeit.

A kocsi átsuhant rajta. Értetlenül tapogatta végig a testét, amin egy karcolás sem volt.

Oldalra nézve újra meglátta a vörös hajút, aki felvont szemöldökkel figyelte őt. Válaszokat akart.

Válaszokat arra, hogy mi történt vele. Nagyon lassan visszasétált a járdára, egészen a fiú elé.

– Mi a franc folyik itt? – esett neki ingerülten.

– Mindent elmagyarázok, de nincs sok időnk, mielőtt ránk talál. – Elkezdte visszahúzni a lányt a sikátorba.

– Mielőtt mi talál ránk?

A fiú szólásra nyitotta a száját, de ekkor egy hatalmas fénysugár csapódott nekik.

Ebony eltakarta a szemét a kezeivel, elfordítva fejét a vakító fénytől. A fényből egy másik alak bontakozott ki. Alacsonyabb volt, mint a gyilkos. Barna haja volt, és épp a vöröset szorította a falhoz.

– Hogy tehetted G, te idióta? – kiáltotta, és behúzott egyet a másiknak.

– Nem volt más választásom! – üvöltötte G, míg megtörölte vérző orrát.

– Várhattál volna!

– Nincs időnk várni, te is tudod, Katie veszélyben van.

– Annyira rohadtul önző vagy!

Ebony riadtan figyelte a veszekedő párost. Mikor a barna hajú fiú rápillantott, kedvesen elmosolyodott.

– Ebony, a nevem Chris, ne félj, nem akarlak bántani – emelte fel kezeit, hogy megnyugtassa.

– Kik... kik vagytok ti?

A két fiú jelentőségteljes pillantást váltott, majd a vörös hajú, vagyis G megvonta a vállát. Erre Chris sóhajtott egyet, és a rémült lányra emelte ragyogó íriszeit.

– Angyalok vagyunk. Vagyis inkább: Őrangyalok.