Penpuer

2

Ebony lehelete fehér pamacsokként szállt a hideg levegőben. Chris közelebb lépett hozzá, de ő elhátrált. Angyalok... hiszen ez lehetetlen. Csak ez járt a fejében, de mégis: látta a saját vérbe fagyott testét. Viszont ez akkor sem lehetett más, mint egy rossz álom.

– Ne, ne gyere közelebb! – kiáltott rá a lány hisztérikusan, mire a barna hajú fiú megtorpant, és fájdalmas szemekkel figyelte a karcsú alakot.

– Ne tedd ezt vele, ez sokkal rosszabb neki, mintha felpofoznád – mondta a vörös hajú. Álláról letörölte bíbor vérét, kis halovány foltot hagyva, mint árulkodó jelet. A magas, szálkás fiú talpra állt, és a falnak támaszkodott.

Ebony értetlen tekintetét látva G arcán egy gúnyos vigyor jelent meg, és Chrisre mutatott.

– Ő a te Őrangyalod, neki te vagy minden. Tudod, mi Őrangyalok akkor jövünk létre, mikor egy gyermeknek először megdobban a szíve. Vele vagyunk az elsőtől az utolsó szívdobbanásig, majd, ha nem halunk bele a bánatba, akkor más feladatot kapunk. De az ritka – magyarázta reszelős hangon. Ebonyt valamiért kirázta ettől a hideg.

– Ha ő az én Őrangyalom, nem végezte túl jól a munkáját – mormogta, közben egyre hátrált.

– Mindent megtettem, hinned kell nekem, de még így is elkéstem, annyira sajnálom – nézett rá kérlelően Chris kétségbeesett arccal.

– Nem, ez nem lehet igaz!

Ebony mindkét kezével a hajába túrt, a falnak vetette hátát. Szíve vadul vert, a feje zsongott, és hiába kapkodta a levegőt. Chris ezt a percet választotta, hogy szorosan két karja közé zárja, és nyugtatólag simogatni kezdje a hátát. A lány megpróbált hátra lépni, de Chris nem engedte el. El akart húzódni, de furcsamód megnyugtatta a fiú erős, fűszeres illata, és a finom érintés. Úgy érezte, mintha ismerné valahonnan, valahonnan nagyon régről, olyan régről, amire már nem is emlékezhetett.

– Kik vagytok ti? – kérdezte halkan szipogva. Teste remegése elmúlt, de könnyei előtörtek. – Tényleg halott vagyok? Miért? – Kezei feljebb siklottak a fiú hátán, megnyugvást keresve belekapaszkodott a fekete szövetkabátba.

– Angyalok vagyunk, Ebony, te pedig egy Penpuer – suttogta Chris, ahogy erősen tartotta a piciny, elernyedt testet. Eddols józan esze azt súgta, hogy tolja el magától a fiút, és meneküljön, de nem bírta rávenni magát. Egész lénye vágyta a másik érintését.

Távoli üvöltés hangzott fel, de nem emberi, és nem is állati, hanem valami teljesen más. Chris bár ölelte még a lányt, összenézett G-vel.

– Egy Démon – mondta G, és zsebéből egy pici öngyújtót vett elő. Régi darab volt, igazi ezüst, melyet két szárny díszített. – Te vidd el őt Mellisandhoz, én elbánok vele.

– Biztos? A Földön sosem használtad még az erőd – mondta Chris, de az egyre közelebb eső kiáltásokra levette a kabátját, majd ölébe kapta a lányt. Ebony tiltakozni kezdett. – Nyugalom, ha itt maradsz, a Démon meg fog ölni!

Ingén hátul két kivágás húzódott, melyeken fehér szárnyai könnyen kibújtak. Széttárta őket, kettőt verdesett velük, majd felszállt. A lány sikoltva a fiú nyakába kapaszkodott.

– Oh, bakker! – kiáltotta ijedten.

– Szedd össze magad, kérlek – csitította Chris erősen tartva a derekát, egyre feljebb emelkedve. A hatalmas házak fölé érve Ebony meglátott egy fekete, füstszerű lényt. Nem volt alakja, de mégis szilárdnak látszott. G nem ijedt meg, ahogy Ebony, felcsapta az öngyújtó tetejét, és meggyújtotta. Egy lánggömböt a kezébe vett, és a feje fölé dobott. A lángok megálltak a levegőben, majd mintha karok lennének, oszlopok nyúltak ki belőle, és G háta mögött álltak meg, két hatalmas tűzszárnyat képezve.

Ebony barna szemei hatalmasra kerekedtek, a magasság ellenére is biztonságban érezte magát az erős karok között. Amint Chris kikerülte az égbe nyúló házak tetejét, gyorsan hagyta el a helyszínt, magára hagyva a Vöröset.

***

Egy régi, romos ház előtt szálltak le, ahol a fiú visszahúzta szárnyait. Letette kezéből a nála egy fejjel alacsonyabb lányt, aki lendületből pofon vágta.

– Megleptél, sosem voltál erőszakos fajta – emelte a kezét a fájó pontra.

– Elraboltál! Meg is öltetek! – kiabálta a lány kikelve magából.

– Ez volt a sorsod, kedves – hangzott fel egy ködös, lágy női hang. Egy fiatal, enyhén barna bőrű nő állt az ajtóban. Fekete, egyenes haja, mint a füst keringett körülötte a lágy szellőben. Szemei fehérek voltak, fekete rész egyáltalán nem akadt bennük.

– Te...tessék?

Az idegen felé nyújtotta karcsú kezét, amely olyan sovány, mint egy csontváz. Bizonytalanul Chrisre nézett, aki egy apró bólintással jelezte, nem lesz baj. A lány nagyon lassú léptekkel ment az idegen elé, és fogadta el a felé nyújtott kezet.

– Ebony Mary Eddols, olyan rég vártunk már rád – simított ki Mellisand egy kósza tincset a fiatalabb arcából. – Gyere be gyorsan, már biztos keres téged – mondta, és a fiúra nézett. Ebony eszén átfutott a kérdés, hogy ha nincs se írisze, se pupillája, akkor hogyan láthat. – Jöjj te is, Christopher – intett, majd Eddols kezét fogva bement a házba.

A falakat régi rúnák, térképek, képek, festmények borították, és a hely már nem is tűnt romosnak. Gyertyafény nyújtott némi fényforrást kellemes félhomályba burkolva a helyiséget.

– Honnan tudja a nevemet? – adott hangot egyik kérdésének Ebony.

– Mindent tudok rólad, kedves – ült le a nő, és húzta le maga mellé a lányt is, még mindig a kezét szorongatva. – Ahogy ő is mindent tud rólad – mondta egy kissé elkomorulva. – És dühös, látom a haragját. – Ezt már inkább Chrisnek mondta, mintsem Ebonynak. A lány ide-oda kapkodta köztük a tekintetét. Chrisen valamiféle rettegést vélt felfedezni.

– Ki, ki az, aki ideges? – kérdezte hol a nőt, hol az Őrangyalát figyelve.

– Maga a sötétség ura, a gonosz lelkek és a Démoni lények atyja, és parancsolója – mondta a nő halk, suttogó hangon, amitől Ebonynak felállt a szőr a kezén. De mintha Mellisand félt volna kiejteni a nevet, elakadt.

– Ki az? – sürgette őt a lány, és felállt kitépve a kezét a szorításból. Egyik lábáról a másikra lépkedve nézte a két hallgató, maga elé bámuló nem evilági lényt. Végül Chris halk hangja törte meg a beállt csendet, és bár csak suttogott, hangja mégis pengeként hasított át a némaságon.

– A sötétség ura maga Lucifer.