Anglia BMX-en //Kempf Zozo

Harmadik Rész

A reptérre menet Zozóval azzal szórakoztunk, hogy folyton bökdösött a könyökével. Jobban mondva ez Zozónak volt szórakozás, én cseppet sem élveztem. És én vele fogok eltölteni négy napot. A végére lehet kinyírjuk egymást, de ennek Dani valószínű örülne... A reptérre érve elbúcsúztunk aputól, majd elkerekedett szemmel, nézelődve sétáltam a csekkpontig, majd Imi és Zozo között állva ráraktam a sporttáskámat a futószalagra (vagy 3 kilóval nehezebb lett, mert ugye benne volt a szétszerelt BMX-em), és át sétáltam a fémdetektor vagy mi alatt. Az normális, hogy én ezt is élveztem? Mikor utolsónak Patrik is át haladt, a géphez vezető folyosóhoz sétáltunk, ami már nyitva volt, és be lehetett szállni. Én a gépen Imi mellé ültem, mögöttem Zozo ült, mellette Patrik. Mosolyogva küldtem Daninak egy "Indulunk" üzenetet, Petrának pedig egy "Már most hiányzol'' üzenetet. Nem tudott jönni, mert valami családi összejövetel volt nálunk, amit sajnálok. Egyedüli lányként fura. Kikapcsoltam a telefonom, majd hatalmas szemekkel kibámultam az ablakon. Még nem indultunk el, de inkább a pakolászó munkásokat nézem, mint a légiutaskísérők magyarázását. Mikor végre felszálltunk, jóformán rátapadtam az ablakra. Imádom a repülést!
-Fruzsi, én is kinézhetek? - húzott arrébb Imi mire hátra dőltem, hogy ő is kinézhessen. A repülőút gyorsan eltelt, én kb egész idő alatt az ablakra tapadtam, kivéve mikor Zozót szidtam az ülésre térdelve, hátra fordulva, hogy legyen szíves viselkedjen érett 23 éveshez méltóan, és ne rúgja szét az ülésemet, mert nem elég hogy olyan, mintha masszázs székben ülnék, de az ijesztő, eléggé férfias légiutaskísérő simán kihajítja valahol a La Manche csatorna környékén. Valószínű megijedt, ugyanis említésre felbukkant a férfias légiutaskísérő, úgyhogy én is előre fordultam, és próbáltam nem lélegezni, hátha halottnak hisz, és békén hagy. Imi mellettem hangtalanul nevetett, és az ölében lévő újságot bámulta, de a rázkódó válla elárulta, hogy amúgy mindent hallott. Mikor leszálltunk a gépről , meg kerestük a futószalagon a táskáinkat, majd kimerészkedtünk az emberek közé, akik rengetegen voltak. De tényleg. Elöl Imi és Zozo törte az utat, mi mögöttük mentünk Patrikkal, aki az angliai BMX pályákról mesélt nekem. Hű, már alig várom! Mikor Imiék láthatóan célt találtak, hátra fordultak, hogy ellenőrizzék, meg vagyunk e, majd sietősen kiindultak a tömegből, mi pedig Patrikkal követtük őket. A bátyám és Zozo megállapodtak két srácnál, akik közül az egyikben felismerni véltem Hocit, akivel le is pacsiztam köszönés képpen. Viszont a másik srác ismeretlen volt.
-Ő Orbán Olivér, a sráccal együtt béreljük a lakást- mondta Hoci, mire a srác kezet fogott mindenkivel. Még sosem fogtam kezet senkivel. Hm. Fura.
-Helló, hívjatok Olinak - túrt a hajába, mire mi is bemutatkoztunk, majd Oli végig nézett rajtunk. - Ketten jöttök az én kocsimmal, ketten meg Hocival, oké? - kérdezte, mire bólintottunk. Végül sikerült eldönteni (kő-papír-ollóval) hogy Imivel mi megyünk Olival, a két Kempf pedig Hocival. Bepakoltunk a kocsikba, majd elindultunk Hociék albérletébe. Úristen, én itt vagyok Londonban!