Zsarolás

első

- Elnézést Mr. Fowler... - suttogtam oda a tanárnak, amikor beléptem az osztályterembe. Már mindenki bent volt, legalábbis ahogy a tekintetem végigfuttattam a padsorokon már csak az enyém volt az egyetlen üres hely a barátnőm mellett. Fejemet leszegve halkan próbáltam felosonni az oldalsó lépcsőkön a helyemig. A tanár csak bólintott egyet felém, majd visszafordult a táblához és folytatta a mondanivalóját. A többiek egy pillanatra felkapták a fejüket a belépőmre, úgy fordultak vissza a könyveikhez, hogy aztán a tanár minden szavát lejegyezzék. Ösztöndíjas voltam az egyik legjobb egyetemen New Yorkban, néhány órát, mint például ezt is csak a kreditek miatt vettem fel, na meg persze hajtott a kíváncsiság a filmművészet iránt. Utáltam késni, akármennyire is nem tartozott a legfontosabbak közé ez a tárgy, mégis égőnek éreztem, hogy akár ilyen botlásokat is megengedjek magamnak. De ma reggel valahogy összejött minden. Tegnap egész este havazott, így már kora reggel az utcákon olyan dugó fogadott, hogy egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, inkább kihagyom ezt az órát! Úgysem fogok beérni! A hosszú kocsisorok egymást érték, ahogy a járdákon egy csomó ember lökdöste egymást előre nagykabátban, némelyik még esernyőt is tartott a feje fölött, hogy ne érje a hóesés. Más esetben könnyedén lesétáltam volna azt a két utcányi távolságot a legközelebbi metró állomásig, ami busszal is volt legalább tíz perc, élveztem volna ahogy a hűvös levegő az orromba kúszik, megnehezítve a légzésem, de a hatalmas hópelyhek játéka, amint a szél beléjük kap és sodorja őket az emberek feje fölött, hogy aztán egy-egy sapkán megtapadjanak, túl gyönyörű látványt nyújtott. Lélegzetelállító volt az egész jelenség. Ez volt az első telem ebben a városban. A hó ropogott a talpam alatt és hiába próbáltam sietni, előrébb jutni, a tömeg nem hagyta, így reménykedtem abban, hátha majd a metróval több szerencsével járok. Kipirult arccal siettem le az aluljáróba, a nagy kötött sálam alatt már folyt le rólam a víz, ujjaimmal próbáltam meglazítani a nyakamon, hogy több levegőhöz jussak. Hiába vártam odalent, ugyanúgy nagy tömeg fogadott, csak a harmadik szerelvényre fértem fel. Még egy utolsó kétségbeesett üzenetet küldtem a barátnőmnek is, jelezve felé, ebből biztosan késés lesz. New York amilyen hatalmas volt, pont annyira drága is. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy egy belvárosi lakást béreljek, közel az egyetemhez, így minden reggel legalább másfél órával hamarabb el kellett indulnom, hogy időben beérjek. Ebből most bő két óra lett. A tanár nem várt tőlem magyarázatot, csak az én nyelvemet égette az a sok káromkodás, amit már így is egész úton kiadtam morogva magamból.

A hatalmas, kötött sálat letekertem a nyakamból, ami a nagy, bézs színű sapkám mellett végezte, a kabátomat még lelöktem magam mögött, ügyet sem vetve rá, mielőbb be akartam kapcsolódni az óra anyagába. A tanár diavetítőn mutatott be 1900-as évekbeli fekete-fehér képeket, amelyekhez több oldalnyi magyarázatát fűzött, hogy alig tudtam követni őt. Legalább a barátnőm már előbb beért, mint én, így számíthattam rá, hogy odaadja a jegyzeteit. Hosszú, barna hajamat idegesen söpörtem félre ahogy a pad felé görnyedve jegyzeteltem, amikor a szemem sarkából megpillantottam valakit. Már az első órán felfigyeltem rá, általában a közelünkben ült, rágóval a szájában, egyik bakancsos lábát lazán átvetve a másikon, az ujjai közt pörgetve a tollát, nem igazán úgy tűnt, mint akinek sokat számít ez az óra. Mégis bejárt, mégis minden alkalommal megakadtak rajta a szemeim. Szép is lenne, ha ennyiben ki is merült volna az érdeklődésem iránta, a gond abból származott, hogy ő is felfigyelt rám, és mint aki az alsóban ragadt, úgy élezte állandóan a nyelvét rajtam. Persze, valaki megtehette, hogy kitűnő átlaggal ide bekerüljön vagy a szülei komoly pénzekkel támogatták az iskolát - róla el is tudtam képzelni, hogy mindkét választ kipipálhatja a nemlétező lapján -, miközben én megszámlálhatatlanul sok álmatlan éjszakát tudtam a hátam mögött, míg végül elérve a célomat, felvettek erre az egyetemre. Az iskola mellett muszáj voltam munkát vállalni, mert a szüleim pénze nem lett volna elég, hogy a tanulmányaimat fizetni tudjuk, én pedig képtelen voltam feladni az álmaimat. Ezen az egyetemen volt a legszínvonalasabb operatőr-rendező képzést, amiről csak hallani lehetett. Minden álmom ez volt, bár arra több esély mutatkozott, hogy én viszem majd a forgatásokon a kávét, teát a színészeknek. Tudtam jól, hogy ebben a világban csak pénzzel lehet érvényesülni. Az ösztöndíj max. az iskolára volt elég, de ezen kívül se a bérletet, az étkezést nem fedezte, plusz az albérletet is ki kellett fizetnem valahogy. Idegesen húztam el a számat, ahogy a fiú felé pillantottam. Olyan ártatlan, fiatalos arcvonásai voltak, a húszas évei elején járhatott, most mégis egy kis borosta figyelt az arcán. Biztosan direkt hagyta meg. Lazának akart tűnni, ezért sem borotválkozott már egy ideje. Erre abból következtettem, hogy a gesztenyebarna haja gondosan le volt nyírva. Ujjaim közt erősebben rászorítottam a tollamra és próbáltam a figyelmem újra a tanár mondandójára fordítani. Biztosan érdekesek lehettek azok az 1900-as évek...

- Megint végig csak téged bámult... - lökte meg a karom az óra végén a barátnőm, hogy pár pillanatig csak értetlenül lestem rá. Ezután még két órám volt ebben az épületben és sietnem kellett, hogy elcsípjem Mr. Fowlert is, mert az a hír járta, hogy ő a legkönnyebben kapható személy arra, aki akár forgatásokra is be tudja juttatni az első éveseket.

- Tessék? - kérdeztem vissza halkan, amikor már az összes könyvem a táskámba süllyesztettem és a kabátom próbáltam összehajtogatni, hogy a karomon egyensúlyozva lesétáljunk a lépcsőn.

- Logan... - suttogta a fiú nevét, hogy nem tudtam megállni, megint az említett személy széke felé kaptam a tekintetem. Üres volt.

- Mi van vele? - tettem úgy, mintha nem is érdekelne. Kezdtem megszokni a piszkálódásait, azt a tényt meg végképp száműzni akartam, hogy mennyire vonzó pasi lehetne. Ha nem lenne ennyire bunkó... de sajnos a vonzó pasik már csak ilyenek voltak. Logan is tudta magáról, hogy jól néz ki, szinte úgy tűnt, csak azért jár be az órákra is, mert nincs jobb tennivalója és itt kiszórakozhatja magát. Nagyot sóhajtva megráztam a fejem.

- Szerintem tetszel neki - vont egyet a vállain a barátnőm, majd a tekintetét riadtan a terem elejébe kapta. - De most jobb lenne, ha sietnénk! Mr. Fowler mindjárt elmegy... - ráncigálta meg a karom, hogy aztán gyors léptekkel célba vegyem a tanárunkat.

- Mr. Fowler! Lenne rám egy perce? - toppantam oda hozzá, a kabátja már rajta volt és az aktatáskáját is leemelte az asztaláról. Várakozóan pillantott rám. Ötvenes évei végén járhatott, sötét hajában oldalt már megjelentek a fehér hajszálak.

- Mondja, Miss Gledhill! De tényleg csak egy perc! - mutatta az ujjával is, hogy megkönnyebbülten felsóhajtottam. Amennyire morózusnak mutatkozott, annál kedvesebb ember volt. Ajkai olyan finoman ejtették ki a szavakat, hogy abban is érezhető volt, nem haragszik meg, hogyha akár több percet is kérnék tőle.

- December végén lesz az a forgatás a ...

- Áh, ne is folytassa... - legyintett rá, hogy ijedten ugrottak össze a szemöldökeim, a pulzusom pedig túl szaporán vert. - Már minden hely betelt, legközelebb februárban tudnám önt javasolni...

- De uram, egész évben hajtottam és tudja, hogy akármit megteszek, szívesen segítek cipelni, ha arra van szükség... - kezdtem el riadtan neki sorolni. Karácsony alkalmával épp egy készülő filmhez állították fel a díszleteket az egyik belvárosi utcában. Én is ott akartam lenni, már a szüleimnek is szóltam, hogyha ez összejön, akkor sajnos haza sem tudok menni hozzájuk az ünnepekre. Minden vágyam ez volt.

- Tudom, Miss Gledhill. Higgye el, hogy szívesen segítenék önnek, de az iskolából csak pár diáknak tudom megadni a lehetőséget, nekem sincs akkora befolyásom, hogy az iskola összes diákjának kedvezhessek...

- Értem uram, de én... - hajtottam le szomorúan a fejem, majd panaszosan felnyögtem.

- Habár azt mondta, hogy akármit megtenne érte - morogta halkan elgondolkozva, hogy felkaptam rá a tekintetem. - Akkor talán kérdezze meg Mr. Lermant! Ő két helyre is igényt tartott, hátha a másikat szívesen átadja önnek... - mosolygott rám, majd gyengéden megveregette a vállam és ott hagyott.

Szívesen! Logan Lerman nem fog semmit csak úgy szívjóságból átpasszolni nekem!

( 2018-március-25 )