Még egy csésze metafizikát?

Életmentő Pacskerok

Dumbledore rózsaszín bolyhos köntösben ücsörgött az ágyam szélén, és teát ivott a Hupikék törpikés bögrémből.

Nem számítottam a látogatására – hallottam a saját hangom.

Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva, és azon gondolkoztam, hogy egyáltalán nem zaklat fel kedvenc képzeletbeli professzorom jelenléte. Bár a körülmények nem voltak a legmegfelelőbbek egy lightos reggeli dumcsizásra, és biztos voltam benne, hogy a kávém nélkül ennek a felére nem fogok emlékezni, de azért összpontosítottam az öregre, és arra, amiről beszélt.

Váratlanul érint az érkezésem? – kérdezte. – Nagyon megváltoztál.

Hangjában nem sugallt csalódottságot, egyszerű tényként közölte ezt velem. Mit tehettem volna? Bólintottam, és megerősítettem a felfedezését:

Négy év hosszú idő.

Na, és mivel töltötted? – nyúlt bele hosszú mutatóujjával a teába, hogy megkeverje.

Tanulással – vontam vállat. – Úgy néz ki, tanár leszek.

Mi lett a művészeti vonallal?

Nem jött be.

Feladtad.

Csak rájöttem, hogy nem nekem való. Megzavarja az elmém. Ez van akkor, ha rajzolok. Ezért van itt most maga is.

No.

A professzor arckifejezése teljesen megváltozott. A tekintete elsötétedett, összevonta a szemöldökét, felállt, letette a bögrémet az ablakpárkányra, és lemondóan sóhajtott.

Nem értettem, mi baja.

Öt évvel ez előtt, mikor nekimentem a székesfehérvári pláza egyik kirakatüvegének, nagyon bevertem a fejem, és mindenféle kényszerképzeteim születtek, mint például, hogy a Roxfort tanulója voltam majdnem fél évig, meggyőztem róla Voldemortot, hogy a szeretet nem is gáz, jártam Sirius Blackkel, és még Harry Potter is időutazott a kedvemért. Aztán egy gigantikus harcban meghaltam, és ismét a plázában ébredtem.

Senki nem hitt nekem Atin kívül, aki figyelmesen meghallgatott, és elmesélte az ő saját verzióját. Egy darabig mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy valóság, ami velem történt, de az idő múlásával egyre inkább magamra maradtam a gondolataimmal, Ati kábítószerezni kezdett, én pedig rájöttem arra, hogyha semmi művészi dologgal nem foglalkozok, elmúlnak a képek a fejemben. Az egyik pszichológus, akinél jártam, azt mondta nekem: „csak egy hajszál választja el a kreativitást az őrülettől."

Megpróbáltam normális életet élni, elmentem egyetemre, és soha többet nem nyitottam ki Harry Potter kötetet, és minden ezzel kapcsolatos médiát, és forrást kerültem. Előző este unalmamban firkáltam egy baglyot a jegyzeteim szélére, majd lefeküdtem aludni. Csak ezért lehet. Ezért iszogatja Dumbledore rózsaszín köntösben a teát a szobámban.

Sajnálom – szólaltam meg, mert úgy éreztem, valamit mondanom kell a rosszkedvű tanárnak.

Elfelejtettél egy életet – vonta meg a vállát a professzor. – Azért, hogy élhess. Én megértem. Ideje indulnom. Még egy csésze metafizikát?