Még egy csésze metafizikát?

Az utolsó csésze

Hát, elérkeztünk az utolsó, és egyben a Metafizika sorozatot is lezáró fejezethez. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik kivárták a végét, kommenteltek, vagy csak olvastak. Nem is szaporítanám tovább a szót, kellemes olvasást, még így utoljára. :) 

Virág szemszöge

Nem akartam kinyitni a szemem.

Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideje feküdtem hanyatt mozdulatlanul. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy pontosan tudtam, a saját ágyamban vagyok, baromira Pesten, nyitva az ablak, és az ovisok megállás nélkül a „Tavaszi szél" című rigmust kántálják.

Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam szembesülni a valósággal. Még egy icipicit azt akartam hinni, hogy Sirius egy karnyújtásnyira áll tőlem, még egy picit elképzelni hogy boszorkány vagyok.

Tudod, van az az érzés, mikor rájössz arra, hogy azon kívül hogy egyben vagy, az életednek semmi értelme. Mennyivel jobb lett volna meghalni egy olyan világban, ahova azóta visszavágyódtam, mióta először felébredtem a Roxfort parkjában. Hidegnek, semmilyennek, üresnek éreztem magam.

Négy évet dolgoztam rajta, hogy elhiggyem, az egészet csak összefantáziáltam. Hogy megpróbáljam elnyomni, hogy szerelmes vagyok Rowling egyik kitalált karakterébe. Hogy megpróbáljak együtt élni azzal, hogy nem tudok gondolattal mozgatni tárgyakat.

Ide születtem. Ebbe a másik, nem kevésbé csodálatos, de a fentiek ismeretében máris szürkébb, unalmasabb és sivárabb világba. Ide, ahol nem létezett Flover Hyde. És így már én sem létezhettem.

Rohadtul nem volt igazságos.

Még mindig nem nyitottam ki a szemem. Itt fogok meghalni ebben a hülye ágyban. Nem akarok pszichológusokhoz járni, nem akarok pasizni, nem akarok egyetemre menni, nem akarom élni ezt a hülye életet. Nem akarom kinyitni a szemem!

Egyetlen dolgot felejtettem csak el.

Hiába határoztam el, hogy én már pedig megpusztulok ott a plüssállataim kínos magányában, a túlélési ösztöneim és az unalom nem hagyott békén. Arról nem beszélve, hogy beférkőzött az agyamba egy folyton motoszkáló kis tény.

Kiszáradt a torkom.

Még mindig nem nyitottam ki a szemem.

Ó, Merlin, milyen jó lenne, ha most szépen idelebegne hozzám egy hűs pohár víz... vagy inkább egy bögre. Igen, a hupikék törpikés bögrém jó lesz. Ha már az idelebeg, a fésűm meg a kézi tükör is társulhatna hozzá. Meg persze a váltásruhám. A csíkos ingem egy fekete trikóval mondjuk?

Még mindig szomjas voltam.

Jó. Háromra kinyitom a szemem, és felkelek.

Egy, kettő... négy!

Lendületből felültem, és...

Lefejeltem az ágyam fölött lebegő bögrét, így az egész tartalma rám borult, a fésűm nagyot koppant a homlokomon, én pedig csillagokat látva visszadőltem. Próbáltam feldolgozni a történteket, és körbenézni a szobámban, de a kilátást eltakarta a fejemre hulló piros csíkos ing...

*

Szeptember 12-e, Roxfort, három hónappal később

Sirius szemszöge

- Kérsz még belőle?