Még egy csésze metafizikát?

Karambol

A napokban azon gondolkoztam, illene valami rövid kedvcsinálót írni a fejezetek elé. Egyelőre nem vagyok túl kreatív, úgyhogy annyit mondok: Süsü a sárkány, jóslat, és deszka. ;) Jó olvasást!

Virág

Összeráncolt szemöldökkel meredtem az oszlopnak támaszkodó alakra. Az illető magasabb volt, mint az átlagemberek, öltözéke egy hosszú köpenyből, és valamilyen különös anyagból készült nadrágból állt, a hátára két szablya csatolva, csuklyája az arcába húzva. Nem is ez volt a furcsa, hanem a mellette békésen ücsörgő fekete párduc. Ami még ijesztőbb volt az egészben, hogy összesen ketten tartózkodtunk az aluljáróban. Én a kettes metróhoz mentem, hogy hazajussak a könyvtárból, miután maratoni olvasást tartottam újdonsült professzorom vérengzésül feladott anyagából, alig találtam el a metró lejáratáig, annyira tele volt a fejem mindennel. Nem csodálkoztam hát, hogy két ilyen furcsa alakot látok magam előtt.

Már épp azon gondolkoztam, hogy figyelmen kívül hagyom a jelenséget, mondván, hogy csak káprázik a szemem, mikor a párduc hirtelen felállt, és megindult felém.

Meg fog enni – jutott el a tudatomig, és ijedten hátrálni kezdtem az ellenkező irányba. Sajnos a nagymacska elvágta a kijárathoz vezető utat, és a másik oldalról próbálkozott, hogy megkóstoljon. Legalábbis én így láttam.

Meghallottam a közeledő metró hangját. Csak érjen ide előbb, mint hogy megkóstolsz – néztem a párducra, amit látszólag nem érdekelt, hogy nem illik csak úgy megcsócsálni másokat.

Segélykérően a gazdájára pillantottam, de az még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt, mint az imént, alig pár méterre.

A szerelvény fényei feltűntek az alagútban, én pedig abban a pillanatban ráeszméltem, hogy nincs hova hátrálnom tovább, a lábam megcsúszott, és rázuhantam... volna a sínekre, amikor a köpenyes előttem termett, magához rántott, és egy hajszállal, de elkerültem a sebesen érkező járművet. A menetszél belekapott a hajamba, és talán el is visz, ha a furcsa idegen nem tart erősen. Időközben a párduc is odaért hozzánk, és megszagolta a lábamat, majd nekidörgölőzött, és elsétált.

Végre magamhoz tértem, és döbbenten belebámultam a lilás, borostyán szempárba. Egy másodperc töredékéig tartott az egész. A férfi fellökött a vonatra, én pedig ráfeszültem a csukódó ajtóra, de már nem tudtam kinyitni. A különös alak sebes léptekkel a párduc után indult, ami beugrott a használaton kívüli járatba, és eltűnt a szemem elől.

Egész hazaúton rázott a hideg, és mindenhol idegen, ismeretlen lényeket véltem felfedezni a sötétben. Végül nem bírtam tovább, és hazáig futottam, de éreztem, hogy néznek. Éppen a kapu kulcsát rángattam elő a táskámból, amikor közvetlenül a fejem mellett valami izomból nekicsapódott a fémnek. Felsikoltottam, és a torkomban dobogó szívvel szemrevételeztem egy döglött galambot, aminek furcsán ki voltak tekeredve a végtagjai, és valami kivájta a szemét.

Egy halott madár nem repül neki az ajtónak – jutott el a tudatomig, aztán meghallottam a szörcsögő hangot.

Valahonnan az átellenben lévő utcáról jöhetett. Nem láttam mi az, de valószínűsítettem, hogy hatalmas, és nem kellene léteznie.

Elég mára a hallucinációból.

Nyugalmat erőltettem magamra, és végre kinyitottam a kaput, majd sietve becsuktam magam után, és bementem a négyemeletesbe. Szerencsére nem fordultam vissza, hogy lássam, ahogy egy furcsa groteszk odacaplat a kapuhoz, elfalatozza a galambot, majd kicsiny vizenyős szemeivel próbálja kivenni, hogy mit láthat az ajtó koszos üvegein keresztül.