Várni valakire /befejezett/

Első fejezet

Elváló utak - Az ígéret

– Vinc, segíts nekem – könyörgött a kék szemű, vörös hajú srác a legjobb barátjának. Magas volt, kb. 180 centi, mégis apróra összekuporodott, majdnem térden állva könyörgött a másiknak.
–Ha nem segítesz neki átmenni, lőttek az én nyaramnak is.

– Keress mást – felelte a barna tünemény. Haját lófarokba kötötte, de a világos tincsek így is visszakunkorodtak. Zöld szemével a park járókelőit figyelte. Nem akart a másik szemébe nézni, mert volt mit titkolnia előle.

– Légyszi, légyszi, légyszi – zsongott tovább a vörös hajú. – Anyuék engem is büntetni fognak. Ha megbukik, nekem kell egész nyáron ügyelnem rá, hogy tanuljon. A másik fiú sóhajtva emelte barátjára a tekintetét. Tisztában volt vele, hogy a másik belehalna, ha nem mehetne oda nyáron, ahová akar. Ami meg a matekot illeti, épp ő sem volt penge belőle. Az elfogadható jegyeit, az érettségiről nem is beszélve Vincnek köszönhette.

– Rendben – egyezett bele Vinc. Tudta, hogy így hamarabb szabadul. Ami meg a tisztelt öccsét illette, remélte kibírja mellette azt a pár hetet, ami még a tanévből hátra volt. – Ma odamegyek négy órára.

– Köszönöm! – kezdett el örömében ugrándozni a vörös hajú srác, nem is sejtve mire kényszerítette kedves barátját, aki most átkozta a jó szívét.

***

Pontban négy órakor Vinc becsengetett barátjához. Úgy érezte magát, mint aki az oroszlán barlangjába tart. Ajtót nyitni a barátja jött ki, akiről tudta, ha kiderül mi is jár a fejében, nem lesz többet hajlandó viselni ezt a címet.

– Fenn van a szobájában – kezdte magyarázni. – Nem örült neki, mikor mondtam, hogy szereztem neki tanárt. Majdnem a torkomnak ugrott.

– Amennyire a stílusodat ismerem, nem is csodálom – felelte Vinc. A barátjának ugyanis nem volt épp a legkedvesebb a stílusa. Előszeretettel piszkált, szekált másokat és végtelenül pimasz volt. Vele szemben viszont nem mert úgy viselkedni, mert a komoly srác jó párszor helyre rakta. Arról nem is beszélve, hogy sokat köszönhetett neki. Az öccsét viszont nagyon szerette piszkálni az idősebb jogán magyarázattal, aki persze nem hagyta magát. Hasonlítottak egy kicsit, de Bence mégis más volt, de ezt talán csak elfogultsága miatt vélte így.

– Pedig most elfogadhatóan viselkedtem – próbálta meggyőzni Vinct erről, aki nem igazán tudta elképzelni. Volt egy olyan érzése, hogy eléggé obszcén szavak repkedhettek kettőjük között, de főleg Ákos részéről. Tudta, hogy nem kell féltenie Bencét sem, de azért csak ő volt a kisebb.

– Ok – felelte Vinc. Közben beértek a házba és lehúzta a cipőjét.

– Tudod hol a szobája. Én most léptem, találkozom Jutkával – vigyorogta Ákos.

– Rendben – bólintott Vinc.

– Ami azt illeti, neked sem ártana már egy dugás – mondta meg az őszintét Ákos, ami nem volt éppen ínyére barátjának.

– Tűnj innen! – mordult rá erélyesen a másik. Utálta, ha ezt a témát feszegette a barátja. – Meleg vagyok ez tény, de nem akarok mindenkit megdugni – felelte sértetten.

– Ok, megértettem – felelte egy kicsit bűntudatosan Ákos. – Mentem! – rohant ki gyorsan az ajtón, mielőtt barátja még nekiáll kiselőadást tartani arról, mit is gondol ezzel a témával kapcsolatban.

Végül a srác sóhajtott egyet és elindult fel a lépcsősoron. Mikor megérkezett a célállomáshoz rendbe rakta az arcát, és igyekezett normális képet vágni, majd bekopogott.