Várni valakire /befejezett/

Második fejezet

A találkozás – Az első igazi csók

Egy magas, vállig érő, világosbarna hajú fiú állt az udvaron és meredt a kék égre. Figyelte a felhőket, hogy milyen alakot vesznek fel. Kellemes tavaszi idő volt, így a fiú enyhén izmos testét csak egy leheletnyi ing és egy térdnadrág fedte. Kék szemei szebbek voltak, mint maga az ég, táskáját lazán a jobb vállára vetette. Ajkai szomorúan lefelé görbültek. Még mindig várt valakire, már lassan öt éve. Az érzései egy cseppet sem változtak, sőt, erősödtek. Szerelmesebb volt, ami nagyon gyötörte akár ébren volt, akár álmodott.

– Kösz, hogy itt vagy – fékezett le mellette egy barna hajú, csinos leányzó. Rövid, combközépig érő farmerszoknyát, és világoskék, virágos, feszülő felsőt viselt. Derékig érő haját feltűzte, barna szemeit egy kis fekete szemceruza keretezte.

– Beszélni akartál velem – fordította a fejét a lány felé.

– Aha – jött az értelmes válasz a lánytól, miközben pirulni kezdett. Ebből a srác már sejtette, hogy mi lesz, vallomás. Mióta elkezdte a középiskolát folyamatosan ez ment. Nagyon sok lány vallott már neki szerelmet, de ő mindegyiket kikosarazta, mert megígérte, hogy megvárja őt. Na, meg az sem volt hátrány, hogy fülig szerelmes volt belé még mindig, pedig egyre kevesebb esély volt rá, hogy visszajön. – Szeretnék veled randizni és esetleg járni – mondta el egy szuszra a lány, miközben még jobban elpirult.

– Értem – sóhajtott a srác. Nem akarta bántani a lányt, így akárhányszor kosarat adott, megpróbált finom lenni, aminek az volt az eredménye, hogy pár napig pikkeltek rá a lányok, de utána barátok maradtak. – Nem akarok játszani veled, és az érzéseiddel sem, így őszinte leszek, én nem szeretnék. Ha most megbántottalak, nagyon sajnálom.

– Semmi baj – gyűltek könnyek a lány szemében. Tisztában volt vele, hogy esélytelen a dolog. Nagyon sok sztorit hallott már a többi lánytól a srácról, de nem akarta elhinni. Azt hitte, hogy ő más lesz. Hisz együtt jártak szertornára és rengeteget beszélgettek, nevettek, de most rá kellett jönnie, mindezek kevésnek bizonyultak. Még reggel is mondta neki a barátnője, hogy ne tegye, mert kosarat kap, mint mindenki, aki eddig próbálkozott. A lányok körében ez az egész amolyan furcsa meseként szállt szájról szájra. Hercegként tekintettek rá, akinél mindenki bepróbálkozik, hogy övé legyen a szíve és a fele királyság, de eddig hiába, nem volt még olyan ember, aki meghódíthatta volna őt. Persze azt se tudhatta senki, hogy évekkel ezelőtt odaadta valakinek a szívét.

A lány hátat fordított a fiúnak. Nagyon bántotta a dolog, de legalább értékelte, hogy őszinte volt vele a másik, és nem kezdett játszadozni vele, mint a legtöbb fiú tenné.

– Megint egy. Ő hányadik is volt ebben a félévben? – lépett ki a fal takarásból a legjobb barátja. A kékszemű srácnál egy fejjel alacsonyabb volt, rövid fekete hajú, és barna szemű. Ő sem volt épp csúnya, sőt, nagy népszerűségnek örvendett, de közel sem akkorának, mint a másik srác. Elsős koruk óta barátok voltak. Sok közös volt bennük, bármit meg tudtak beszélni, de még azzal, hogy egy férfira vár évek óta, nem mert előhozakodni.

– Nem tudom – vonta meg a vállát és elindult az iskolakapu felé, a másik pedig követte.

– Tulajdonképpen miért nem tetszett eddig egyikőjük sem? – érdeklődött.

– Nem voltak az eseteim – felelte ugyanazt, mint mindig.

– Ezt már hallottuk – felelte fásultan a másik. – Most az igazi okot akarom. Három éve tudom, hogy nem ez az ok, hanem más, valami mélyebb dolog – hozakodott végre elő azzal, ami már nagyon régen megfogalmazódott benne. A másik tudta, hogy nem titkolózhat tovább, el kell mesélnie mindent.