Dirty Laundry [magyar fordítás]

3. nap

December 18., vasárnap

01:06

- Vonszold már arrébb a segged!

- Nem – mordult bele Keith a párnájába.

Lance mély és meglehetősen túldramatizált torokhangot hallatott.

- Miért nem tudsz egyszer az életben rendes lenni velem?

- Azért – válaszolt Keith minden szépítés nélkül –, mert épp elfoglalod az egész ágyat.

- Öhm, nem éppen. Éppenséggel én kértelek meg az előbb, hogy menjél már arrébb.

Keith kicsivel távolabb gördült Lance-től a matracon, remélve, hogy a fiú megelégszik ezzel a két extra centiméterrel. Viszont érezte, hogy elég még egy ilyen mozdulat, és belezuhan a fal és az ágy közötti résbe. Keith előre látta, hogy milyen borzalmasan kellemetlen élmény is lenne az.

- Most jobb?

- Nem igazán – Lance hangjából hallatszott a csalódottság.

Keith borzasztóan szenvedett. Forróság volt, és az alvótársa, akivel meg kellett osztania az aprócska egyszemélyes ágyat, szerencsétlen módon Lance McClain volt, aki hírhedten elfoglalja az egész matracot alvás közben. Keith-nek őszintén visszakívánkozott az alagsori kanapéra. Hiányolta azt a kényelmet.

Keith-nek elege lett. Kitört a falhoz préselt pózából, és Lance teste felett átkúszva az éjjeliszekrény felé nyújtózott. Lance persze panaszkodni kezdett, Keith pedig nem győzte félreütögetni a fiú tiltakozó karjait.

Amint Keith-nek sikerült végre felkattintania a lámpa kapcsolóját, vakító fény árasztotta el a szobát. Kísérteties fény volt, olyan fajta, amely minden hirtelen mozdulattól különös árnyakat vetít a falra. Keith legördült az ágyról és szekrényhez baktatott. A bőrén ragacsos izzadságcseppek futottak végig.

- Mit csinálsz?

Keith hunyorogva elérte a szekrényt, és szinte vakon tapogatózott tartalék takarók és lepedők után.

- Szerinted? Megágyazok a padlón.

- Miért?

Keith tekintete valószínűleg elég válaszul szolgált, de Lance néha hülye volt és képtelen rá, hogy olvasson a testbeszédből.

- Mert te vagy a legrosszabb alvótárs, akivel valaha összehozott a sors. – Keith nekiállt leteríteni a takarókat a padlóra. – És kibaszott forróság van.

Lance vágott egy szégyenlős grimaszt.

- Ah, bocsi. Az én szobám a legmelegebb az egész házban.

- Aha – motyogta Keith –, nem mondod.

Keith leterített még néhány pokrócot a padlóra, majd elszedett egy párnát az ágyról. Lance valószínűleg észrevette, hogy a fiú elég morcos hangulatban van, és az sem segített a dolgon, hogy hajnali egy körül járt az idő. Még pár igazítás és a lámpa lekapcsolása után Keith végre elnyúlhatott összeeszkábált ágyán, és felbámult a plafonra.

Csillagok. Lance szobájának a plafonjára ragyogó csillagokat ragasztottak.

Talán a fáradtság, talán a forróság volt az oka, Keith nem tudta, de volt valami a foszforeszkáló csillagokban, amitől üresnek érezte magát belül. Neki soha nem voltak kisgyerekként ilyen csillagai, soha nem volt állandó lakhelye, ahova kiragaszthatta volna őket. De Lance? Ő ebben a házban élt gyerekkora óta, volt hová kiragasztania a matricáit. Méghozzá pontosan ide, és most őfölötte ragyogtak a plafonon.