Halálbiztos védelem (Leedo ff.)

4. fejezet

/Leedo/

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz új életet kezdeni, hogy több mint egy évvel később is magamon fogom viselni azoknak a szörnyűségeknek a nyomát, amin keresztül kellett mennem. Ugyan megúsztam egy-két sérüléssel, de azok elég komolyak voltak, néhol a hegek is megmaradtak, ám a lelki sérüléseket semmi sem képes felülírni. Egyedüli túlélő voltam abból az egységből, akiket alig tizennégy hónapja, szinte meghalni küldtek a demilitarizált övezetbe. Szerencsére nem voltam vezető, nem lennék képes ennyi embert irányítani, inkább csak azt tettem, amit megköveteltek tőlem, de végignézni, hogy a bajtársaid melletted halnak meg, elviselhetetlen. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy élek, és a mint lehetőségem adódott rá, le is szereltem... Ugyan Yoon miniszter nem volt lelkes, de meg kellett volna értenie, hogy ez nem nekem való. Hiába a jó képességek, ha nem vagyok többé képes arra, hogy szembe nézzek a halállal. Csak békés életre vágyam,egy jól fizető munkára, és arra, hogy ne kelljen végre rémálmoktól szenvednem.

Sajnos nem hagyott más az élet, még igen kicsik voltunk az öcsémmel,amikor a szüleink lemondtak rólunk. Én hatalmas lelkesedéssel vágtam bele a katonai létbe, a testvérem ennél rosszabb utat választott, és meg is lett az eredménye. Most a börtönben csücsül drogkereskedelem, és illegális fegyver kereskedelem miatt, pedig segítettem volna neki abban, hogy SeoHo Hyung mellett dolgozhasson, aki legálisan foglalkozik fegyverekkel, de nem hallgatott rám. Soha sem hallgatott... A nagyszüleink távol voltak tőlünk, ők nem tudtak volna felnevelni minket, sőt elég betegesek is voltak, nem sok reményt adhattak volna a boldog életre, így alig vártam, hogy nagykorú legyek, hiszen a kormányzat akkoriban nagyban támogatta az ifjú kadétokat, sőt arra ösztönözték a fiatalokat, hogy minél hamarabb kezdjék meg a kötelező szolgálatot, hátha beleszeretnek a katonaságba...

Hát én bele is szerettem, a különleges egységnél szolgáltam, vagy két évig, mint Leedo ügynök, aztán amikor beválogattak a legjobb százba, valahol sejtettem, hogy rossz vége lesz. Ugyan nem értettem egyet teljes mértékben Yoon nézeteivel, mégis úgy voltam vele, hogy elég nagy szaktekintély ahhoz, hogy tudja, mi is a legjobb a népnek, így természetesen vállaltam a feladatot, csak épp semmi sem úgy alakult, ahogy azt eltervezték, hiszen rajtam kívül, mindenki odaveszett. Annak köszönhettem az életem, hogy olyan helyen voltam fedezékben, komoly sérülésekkel ugyan, ahol nem kerestek, és amint megérkezett a felmentő sereg, csak a halomra heverő hullákat, meg a félholt és ájult testemre találhattak rá. A mai napig rémálmokkal küzdök, és abban a pillanatban, hogy felébredtem a kórházban, el is döntöttem, hogy itt a vége, belőlem soha, de soha többet nem lesz még egyszer katona. Inkább olyan gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, egy rövidke képzés után, akiknek az életében már előfordult valami súlyos trauma, hiszen valamiért könnyebben osztanak meg titkokat meg velem, mint bárki mással. Talán sokat segít az is, hogy árva vagyok, és hogy elég sok mindenen keresztül kellett már mennem életem során.

Az esti bevásárlásra a megszokottnál későbbi időpontban került sor, hála annak, hogy a lakótársam DongJu, már megint őrült nagy rendetlenséget hagyott a lakásban. Értem én, hogy él-hal az elektronikai dolgokért, és imád mindent szétszedni, aztán összerakni, de ha ilyen tehetséges benne, márpedig a legjobb barátom, YoungJo szerint az, akkor miért nem megy tovább tanulni, miért kell az én idegeimen táncolnia. Tehát a vitánk miatt, amikbe eleve nem szeretek belemenni, inkább elásom magamban jó mélyre a sérelmeimet, de nem vitatkozom. Ennek következményeképpen csak éjjel egy óra körül jutottam el a boltba. Persze kaja nincs otthon soha, mert a kedves lakótárs sosem gondol másra, csak magára... Nem mintha gondot okozna, hogy elfogadható élelmet varázsoljak magamnak, vagy épp másnak, de ha az embernek van lakótársa, akkor legalább a terheket megoszthatnánk. Mindegy, amíg van, aki pénzelje őt, addig annyira azért nem zavar a jelenléte. Egyébként is bírom a fiút, csak épp utálom, ha kötözködik velem, meg képes arra is, hogy véletlenszerűen belém harapjon. Szórakoztató ugyan a lököttsége, de néha egyszerűen csak szeretnék egyedül lenni.