Halálbiztos védelem (Leedo ff.)

17. fejezet

/Leedo/

Életem legjobb szabályszegése volt, ez tény, de ennek ellenére mégis akadt egy kis lelkiismeret fordulásom. Amiatt meg, hogy totál egyedül tértem magamhoz másnap reggel, némi ürességet is éreztem. Pillanatnyilag az elmém és a szívem háborúzik egymással, mert az egyik ostobának tart, hogy szembe mentem mindennel, amikor magasztos terveim lennének a jövőmmel kapcsolatban, a szívem viszont azt súgja, hogy hagyjam a fenébe ezt az egészet, és lépjek le a csajjal. Ez sokkal jobban hangzik, mert SongHee határozottan nem volt közömbös számomra, és ha csak vissza emlékszem arra, hogy mit műveltünk alig párórája, újra meg újra el akarok merülni benne, magamhoz akarom ölelni, és soha többet nem engedni el... Milyen kár, hogy erre a három hónap letelte után így se, úgy se lehet semmi sem. Talán, ha elmondanám neki, hogy az anyja milyen rabszolgaszerződést íratott velem alá, akkor talán tisztába lenne a viselkedésemmel, vagyis csak részben, mert még néha én magam is meglepődök azon,hogy mekkora idióta tudok lenni. Bármennyire is akarom ezt a lányt, annyira nem lehet az enyém, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az újonnan felbukkanó, és igen erős érzelmeimmel. Voltam már szerelmes egyszer, de egy szerelmet felnőttként megélni kicsivel másabb, amikor már a döntéseidnek következményei is vannak, arról nem is beszélve, hogy ezt most sokkal többnek éreztem, mintegy fellángolást.

Nem meglepő módon, miután még nagyobb káoszt okoztam magamnak azzal, hogy alaposan végiggondoltam, hányadán állok magammal, inkább jobbnak láttam, ha nem megyek SongHee közelébe. Ezen az eldugott helyen nem valószínű, hogy rátalálnak, amúgy sem hiszem, hogy ő lenne a célpont, valaki engem akar holtan látni, ő meg csak útban van, de arra nem tudtam még rájönni, hogy mégis ki lehet ez. Tehát ügyesen eltrükköztem szinte az egész napot, valamikor a késő délutáni órákban futottam össze a lánnyal, és várható volt, hogy nem lesz megértő, vagy épp elnéző, de bennem lévő zűrzavarról, amúgy sem tudtam volna neki beszélni, holott nagyon sok problémámat ez oldaná meg.

– Te megint kerülsz engem! – hallottam meg SongHee csalódott a hátam mögül, amint az egyik folyosó siettem végig, hogy elbújhassak valahol.

– Én nem kerüllek, csak... – vágtam volna vissza, de hazudni nem tudtam neki akkor sem.

– Komolyan mondtad azt tegnap, hogy legszívesebben megszöknél velem? – Erre a kérdésre akkor sem számítottam, mert hiába lenne így egyszerűen nem tehetem meg.

– Nem... vagyis igen... – fogtam bele, de csak megdöbbenve nézett rám. – Szeretnék, de nem lehet...

– Talán egyszer az életben, hanyagolhatnád azokat a nyomorult szabályokat.

– Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen szigorú szerződést kellett aláírnom...

– Akkor avass be, de ne áltass hiú reményekkel. – Mérhetetlen csalódottság volt a hangjában, majd úgy sétált el mellettem, hogy kis híján fellökött.

Szidhattam magam, hogy ezt elcsesztem, mert így is volt, ha nem fogok megnyílni neki, akkor elfogom veszíteni. Mondjuk így is, úgy is elfogom, de akkor legalább tudja, hogy mire számítson. Kár, hogy erre egyszerűen képtelen voltam. Kezdenem kellett magammal valamit, így elhatároztam, hogy készítek valamit vacsit, és majd aközben elmesélek neki egy-két fontosabb dolgot arról a szerződésről, hiszen ha letelik a három hónap, úgy kell folytatnom a nyomi életemet, mintha őt sosem ismertem volna, különben akár a sitten is végezhetem. De legalább nekem nem olyan dolgok miatt kellene bent ülnöm, mint az öcsémnek, milyen szánalmas egy világ, ha azt embert azért zárják be, mert szeretni merészelt valaki olyan, akik eddig senki sem szeretett igazán.