Halálbiztos védelem (Leedo ff.)

2. fejezet

/SongHee/

Az úrias életmódhoz természetesen saját kocsi és saját sofőr is dukált. E mellé már csak egy személyi testőr hiányzott, amit viszont a hátam közepére nem kívántam, azon okokból, hogy nem bíztam meg bennük. Maximum akkor lettem volna hajlandó elfogadni, hogy valami irritáló egyén van mellettem, ha annak az előélete száz százalékban lekövethető, ám még sem biztosíték arra, hogy megbízható. Őszintén én képes voltam megvédeni magam, van saját fegyverem, amit mindig magamnál hordok, még akkor is van egy kis pisztolyom, ha apám valamelyik előkelő rendezvényére, meglehetősen elegáns ruhákba kell bújnom. Személy szerint jobban elvagyok a farmeremben meg a bakancsomban, meg a szokásos bőrdzsekimben, az legalább jobban passzol a személyiségemhez. Az ablakon bámultam kifelé, míg KeonHee megadta a pontos címet a sofőrnek, hogy hová is vigyen minket, és bár kint laktam az egyik külterületen, bent a zöld övezet kellős közepén, nem esett nehezemre hazasétálni, egészen a belvárosból. Eleve szerettem edzeni, a séta pedig arra is tökéletesen alkalmas volt, hogy kikapcsoljam az agyam.

A cím egészen külterületre esett, sejtettem, hogy szegény srác sem óhajt olyan helyre menni, ahol sokan vannak, így csendben meg tudunk ebédelni. Tudtam, hogy a sofőrünk meg fogja várni míg végzünk, így kénytelen voltam neki megmondani, hogy ne várjon ránk, egyedül is eltalálunk a következő célállomásig. Nagyon vártam már, hogy lövöldözhessek, mert egészen addig, amíg nem veszélyeztette valakinek az életét, addig meglehetősen élveztem. Emlékeim szerint eddig csak két embert öltem meg, de azt is utasításra, és nem jó kedvemből, talán azután is lett elegem abból, hogy mások életét vegyem el, és utána már nem is teljesítettem több parancsot, így a továbbiakban nem is volt hasznuk belőlem, főként nem apámnak.

KeonHee-t jobban érdekelte az ennivaló, mint bármi más, és amint helyet foglalt az egyik legeldugottabb asztalnál, már a kezeit dörzsölgette, hogy mi mindent bír majd felfalni. Az odáig rendben volt, hogy magas volt, és tényleg rettenetesen jó étvágya volt, de szerintem nála ez a kaja dolog, szinte már függőség. Rendeltem magamnak egy üdítőt, és valami napi ajánlatot, én nem voltam annyira éhes, míg a fiú szinte mindenből rendelt egy kicsit, és amikor kihozták azt a sok mindent, még az állam is leesett.

– Ezt mind meg akarod enni? – néztem rá nagy szemekkel.

– Igen! – vágta rá azonnal. – Ez csak az előétel.

– Előétel?

– Az bizony, amint kitomboltad magad a lőtéren, megyünk és eszünk valamit, ami a főfogás lesz – magyarázta lendületesen, mire elvigyorodtam.

– Remélem, nem leszel rosszul.

– Nem hiszem – vonta meg a vállát, majd neki látott falatozni.

Inkább az üdítőmet szürcsölgettem, amikor a fiú a kezembe nyomta a mobilját, mivel hajlamos volt evés közben híreket böngészni, ám amint meg láttam a képemet, illetve az övét az egyik bulvárhírekkel foglalkozó oldalon, kis híján az üdítőmet is kiköptem. Aztán, amint sikeresen félre nyeltem, még hosszasan köhögtem. A címlap szerint pillanatnyilag, mi vagyunk Korea álompárja, vagyis ezt sugallták, hogy milyen édesek vagyunk együtt, meg sok boldogságot kívánnak, főleg hogy a hivatalos eljegyzési bulink, most pénteken lesz. De hát még csak hétfő van, apám nem mondta, honnan a fenéből ilyen jól értesültek.

– Szerintem, többet tudnak, mint mi – állapította meg KeonHee két falat között. Az ennivalójának nagy részét már el is tüntette.

– Mégis honnan a fészkes fenéből szűrték ezt le – mérgelődtem. – Nem akarok hozzád menni...