Hiding Face {KiriKami}

1

A mai is úgy kezdődött mint minden átlagos nap Kaminari számára. Az ébresztőjére alig tudott felkelni, viszont korán kellett indulnia hogy lemásolja valamelyik haverjáról a leckét. Nem volt a tanárok kedvence, főleg Aizawa-é nem. Az osztályfőnökük acél idegei sem bírják néha a kis szőke baromságait.

Egyszer arra kellett bejönnie a terembe hogy az ablakból kilógott az egyik szék, miközben Bakugou ordítozott hogy tegyék már vissza. Persze ez is Denki ötlete volt. Kívülről úgy tűnhet hogy a hülyeségen kívül más nem jár az eszében. Viszont néha képes elmerülni a gondolataiban, amik néhanapján egyáltalán nem gyerekesek, vagy viccesek.

Például amikor nyugodt tekintettel elmerül az ablak másik oldalán lévő cseresznyefa látványában, akkor egy személyre gondol. Valakire, aki számára különleges. Akiben megbízik. Ez az ember Kirishima. A nála fiatalabb, vörös hajú fiú. Amióta először meglátta, nem tudja kiverni a fejéből. Persze mostmár nem is próbálja. Néha csak jó érzés rá gondolni. Elképzelni az arcát, leengedett hajjal, ahogyan csillognak a piros szemei. A széles mosolyával, és a cápa fogaival. Az a nyugodt tekintet viszont gyorsan elszáll, amikor a képzelete utat nyer magának, és belegondol hogy osztálytársa azokkal a fogakkal milyen nyomokat is hagyhatna a nyakán...

Az arca a vörös színeiben kezd pompázni és gyorsan eltereli a gondolatait erről. Nem kéne ilyenekre gondolnia, igaz? Lányokról kéne képzelegnie, nem pedig egy fiúról. De ha egyszer olyan jó elképzelni is... Az hogy milyen lenne tényleg átélni abba nem is mer belegondolni. A szíve már most zakatol.

Viszont néha a szobájában ücsörögve ül az ablak előtt a fekete pulóverében az esőt figyelve. A mellkasa ilyenkor összeszorul és inkább csak hagyja hogy rosszul érezze magát. A szülei mindig veszekedtek és mivel az apja mostanában iszik, ezért a kiabálás mindennapossá vált számára. Viszont így a kollégiumban kezdd szokatlan lenni a csend. Gyakran összerezzen amikor hirtelen valami hangos csattanást hall, de ezt ráfogja arra, hogy csak ijedős. Viszont arról senki sem tud, hogy mi történt amikor egyszer az életben valamelyest megbízott a szüleiben.

Látszott rajta hogy nyomta valami a lelkét, ezért az anyja kezdett aggódni miatta. Az apja pedig az a típus volt aki számára a férfi annyit jelentett hogy nincsenek gyengeségei, és sohasem sír. Ennek a leírásnak Denki sehogyan sem felelt meg, szóval volt amikor nem is nevezte a fiának, hanem csak egy gyenge gyereknek.

"Anya... Azt hiszem beleszerettem egy fiúba... és fogalmam sincs mit tegyek..." Könnyek közt beszélt az édesanyjához, viszont az apja elég közel volt hogy hallja. Ordibálni kezdett. Szidta őt. Sértő dolgokat vágott a fejéhez. Undorító. Buzi. Szerencsétlenség. Kinyírni való. Elzárni való. "Bárcsak megdöglöttél volna mielőtt ilyeneket gondolsz!"

Órákon keresztül ezt hallgatta, ahogyan próbálta zárva tartani a szobája ajtaját a dühöngő apja elől. Szinte az életéért küzdött. A lábai remegtek, alig tudták megtartani. A könnyeitől alig látott valamit. Csak vissza akarta tekerni az időt, hogy ez ne történjen meg.

Amikor már teljesen kifáradt, az apja berúgta az ajtót és az egyik konyhában talált poharat vágta hozzá. Kaminari még időben tudott reagálni és elfordította a fejét, viszont még így sem tudta elkerülni az üveg hideg vágását. A tarkójából szinte ömlött a vér, viszont semmit se szólt, csak összeszorított szemekkel várta hogy az apja megüsse, vagy belérúgjon. De mielőtt ezt megtehette volna, az anyja kivitte őt a szobából. Így a haragja nagy részét ő élte meg.

Az a seb még mindig látható, viszont a viszonylag hosszú haja eltakarja. Ez még számára friss emlék volt, még mielőtt beköltöztek a kollégiumba. Amikor csak teheti inkább barátoknál, vagy az itteni szobájában marad, csak hogy ne kelljen hazamennie.

Ez az a két mélyebb gondolat, ami Denkit foglalkoztatja nap közben. Egyikről sem tud senki, így jogosan hiszik azt, hogy tényleg csak a baromságokra tud gondolni. De talán így jobb, hogy nem tudják mi jár a fejében...

Ahogyan sétál a terem felé, ezen gondolkozik. Vajon el kéne mondania bárkinek is ezeket? Mi van ha eltaszítják őt és viccet csinálnak belőle? De ha jól sülne el... Akkor talán Kirishima-val is összejöhetnének. Viszont mivan ha a kapcsolatra rájönne az apja?

Mintha egy sakk játszmát játszana folyamatosan a gondolataival. Minden részletet átgondol mielőtt lépne. Ezért lép lassan.

"Szia, Pikachu!" Az ismerős hang visszahozta őt a gondolatainak tengeréből. Az a lágy, mosolygós hang... "Szia Kavi-...cs.." Az először vidámnak induló arckifejezés hirtelen sokkba csapott át, ahogyan meglátta legjobb barátja kezét az egyik másik barátja kezét fogva. A rózsaszín bőrű lány széles mosollyal intett neki, viszont Denki nem tudott se szólni, se megmozdulni. "Ti...?" Többet nem tudott szólni. A torkába mintha nem egy gombóc, hanem egy egész sushi tál akadt volna. Érezte ahogyan a szíve megremeg, amikor Mina halvány pirral az arcán bólint.

Nem akart hinni a szemének. Azt tervezte hogy megpróbál beszélni Kirishima-val az érzéseivel kapcsolatban, most pedig itt áll előtte, a barátnőjével az oldalán. Nem érzett a szemében könnyeket. Ez teljesen más volt. Mintha éppen zuhanna ki egy repülőből, ejtőernyő nélkül. A mellkasa mintha megfojtaná belülről, mintha próbálná megölni.

"T-Tényleg?" Csak szeretett volna elmenni onnan. A háta mögött hagyni a látványt, ami mostanra a gondolataiba égett. "Igen. És valószínűleg vele megyek a szalagavatóra." A vörös hajú tovább mosolygott, de Kaminari nem akarta ezt a mosolyt látni. Nem akarta látni ahogyan más miatt mosolyog. Eddig csak ő miatta mosolygott. Csak miatta nevetett. "Uuh... Gratulálok..?" Egy halk nevetéssel próbálta elrejteni az elkeseredettségét. Nem akart ott lenni. Csak jusson ki onnan...

"Nem kell gratulálni. Nem várom el." Vele nevetett, viszont Denki nem akarta ezt hallani. Ez a nevetés olyan volt mintha tűvel szúrkálnák a fülét. Mint valami kegyetlen vicc...

"Oi! Ne itt faljátok egymást! Felfordul a gyomrom." Bakugou elsétált mellettük, ezzel Kaminari végre nem a jelenleg összetört reményeire fókuszált. "Szerintem megyek utána. Ha valakit megver azt látni akarom." Nevetve biccentett Bakugou felé, majd lassan utána ment a terembe. A gondolatai vadul cikáztak a fejében. Nem akarta látni őket így. Nem akarta mással látni az ő legjobb barátját. Kirishima volt az egyetlen aki reményt adott neki, hogy elfelejtse a régen történteket. Hogy elfogadja magát úgy ahogyan van... Viszont úgy látszik ez egy darabig nem fog megtörténni... És ezen a hétvégén nem tud hova menni, csak a szüleihez...

"A francba....."