Hiding Face {KiriKami}

2

Denki abban a pillanatban amikor a szobájába ért, szinte minden lelki erejét elvesztette. Becsukta maga mögött az ajtót, a táskáját a földre dobta, majd az ágyra huppanva beleordított a párnájába. Úgy érezte magát mint egy elcseszett Love Story mellékszerepője. Egész nap nem volt ideje pihennie kicsit, hogy a még reggel átélt sokkot kiheverje.

Lassan könnyek folytak le az arcán, ahogyan a gondolataiba égett képet látta maga előtt. Mindennél jobban szeretett volna Mina helyében lenni. Szerette volna megfogni Kirishima kezét. Megcsókolni őt. És ezért bármit megtett volna. Viszont úgy látszik elkésett. Az érzelmei zsákutcába futottak.

"Kavics..." A fejét még mindig a párnába temetve motyogta a becenevet, amit még annó kitalált. Eleinte azért hívta így, hogy amikor mások Sziklának hívják, akkor kitűnjön a sorból. Végül később ez egy aranyos becenév lett. A flegma, kissé lealacsonyító hangsúly egy idő után átváltott egy vidám, mosolygós kiejtésre, ahogyan Kaminari egyre jobban megkedvelte őt. Az elején még képes volt viszonylag ignorálni a vörös hajú fiút, viszont mostmár képtelen elengedni.
Az már nem is számított, hogy a legjobb barátja. Ennél többet akart. Sokkal többet.

"Pikachu! Itt vagy?" Az ismerős hang az ajtó másik oldaláról jött, majd később kopogás kísérte. Basszus... Denki gyorsan letörölte a könnyeit, megigazította a haját és ajtót nyitott. "Szia Kavics." Kissé kellemetlenül érezte magát ahogyan egy mosolyt erőltetett az arcára, viszont nem akarta hogy aggódjon érte.

"Csá, csak annyit szerettem volna kérdezni hogy-... Várj, te sírtál?" Kirishima aggódva nézett a szőkére, akinek a szemei kissé vörösek voltak, és csillogtak a lámpa fényében. "Nem, dehogyis... Biztos csak belement valami a szemembe." Vállat vont, majd csak teszt képpen megtörölte a szemét, hogy van-e benne még könny. "Biztos? A haverod vagyok, nekem tudod hogy elmondhatod." Denki képes lett volna ott helyben elsírni magát. Haver. Az egyik legtávolságtartóbb kifejezés. Ezek után hogy mondjon neki bármit is?

"Igen, minden oké." Gyengén bólintott, miközben osztálytársa vörös szemeit figyelte. Abban a lángoló tekintetben napokig tudna gyönyörködni. "Hát jó. Szóval csak annyit akartam kérdezni hogy jössz-e lógni Bakugou szobájába. Ott vannak a többiek is." Mutatott az egyik irányba, ahhoz képest hogy Katsuki szobája egy másik emeleten volt.

"Persze." Denki bólintott, majd miután egy rövid pillantást vetett a szobájára, becsukta maga mögött az ajtót és ment Kirishima-val. A tekintetét a földre szegezte, mivel tudta hogyha ránéz, akkor a képzeletét nem fogja tudni visszafogni.

A fiú ebben a pólójában még jobban nézett ki mint alapból. Ahogyan a ruha anyaga feszült a hátán, a vállát és az izmait tökéletesen lehetett látni. A hősruhájáról meg ne is beszéljünk. Minden edzés egy tortúra Kaminari számára.

Persze egy idő után már úgy volt vele, hogy inkább eljátszadozik a gondolattal. Lassan ránézett osztálytársára, és annak határozott vonalaira. Az erős kezeire, amiken néhány apróbb karcolás volt a képességének köszönhetően. Kirishima nem igazán szerette ezeket a sebeket, viszont Denki ezt igenis vonzónak találta. Persze ezt sosem mondta el senkinek.

A tarkójától a derekáig minden egyes porcikáját végigmérte, majd ahogyan a képzeletében képek, és jelenetek játszódtak le, kissé beharapta az ajkát. Nem volt az a típus aki ennyire végigmérne valakit, viszont erre most kifejezetten szüksége volt, hogy kevésbé legyen ideges a történtek miatt. Végre sikerült Mina-t szinte kitörölni az emlékezetéből.

Amikor a lépcsőhöz értek, gyorsan elhesegette ezeket a gondolatokat, és próbált úgy lépni hogy ne essen el. Mostmár az útra figyelt, nem pedig Kirishima-ra.