Hiding Face {KiriKami}

4

⚠️FIGYELEM⚠️
Ebben a részben szükségesnek érzek kirakni egy Trigger Warning-ot, mivel a fejezetben agresszió, és bántalmazás lesz említve/leírva. Mivel szükséges információkat tartalmaz a rész, ezért a gyengébb idegzetűeket arra kérem, hogy készüljenek fel, és egy bögre tea, vagy egyéb nyugtató dolog társaságában olvassák tovább a részt.
(És káromkodás, sajnálom ezt hirtelen nem gondoltam végig és lusta vagyok átírni)

Jó olvasást ♥️
----------------------

Denki késve kelt, pontosabban akkor, amikor már kint kellett volna lennie. Szinte kiugrott az ágyából, megigazította a haját, majd a táskáját a hátára kapva kiszaladt a szobából. Még átöltöznie sem volt ideje. Ugyanabban a fekete pulóverben volt mint tegnap, mivel bealudt telefonozás közben.

Amikor a parkolóban meglátta a szülei autóját, végigfutott rajta az a színtiszta rettegés, hogy most vajon mit fognak mondani neki, vagy ne adj isten, mit tesznek vele. "Sziasztok..." Lehajtott fejjel odament hozzájuk. "Mi a faszért késtél? Basztak, vagy mi?" Apja gúnyos hangja megrémítette őt. Honnan vesz ilyeneket? Amíg Denkit hetero-nak hitte, addig nem voltak ilyen megjegyzései.

"Elaludtam, oké? Nemtom mit lehet ezen nem érteni." Vállat vont, majd elindult a hátsó ülés ajtajához, hogy beszálljon, viszont az apja nekilökte őt a kocsinak. "Hé, vigyázz a szádra! Ne beszélj velem ilyen tiszteletlenül! Eltűröm a baromságaid, szóval legyél hálás ezért!" Az túlzás volt hogy eltűri. Ezért miért kéne hálásnak lennie? Ahogyan teltek a pillanatok egyre jobban kezdte érezni azt a fojtó érzést a mellkasában, ahogyan az apja ismét a karját szorította teljes erőből. Kezdte megszokni, viszont még mindig iszonyatosan félt.

"Drágám! Hagyd már békén Denkit! Kérlek..." Anyja sietve szállt ki az anyósülésről, majd próbálta visszafogni férjét. Csak azért nem váltak még el, mivel nem tudja hogy akkor mit tenne a férfi. "Mutass tiszteletet, te csitri! Az apád vagyok, azt mondok neked és azt csinálok veled amit akarok." Morogva elengedte, amitől a szőke végre egy kicsit felszabadult.

Út közben ismét a tájat nézte, ami gyorsan elsuhant a szeme előtt. Senki nem beszélt, a rádió néma volt, csak a jármű és az autópálya zöreje hallatszott. Ahogyan egy pillanatra megálltak a pirosnál, Denki észrevett valami ismerőset az aszfalton.

A macska, akivel az esőben találkozott... elütve.

A hirtelen bűntudat beléütött, hogy biztosan tehetett volna valami ezellen. Szólhatott volna Aizawa-nak, vagy Koda-nak, vagy valakinek. De mostmár késő.

Remek... Még ezt is elcsesztem...

Amikor hazaértek, Kaminari azonnal elindult a szobája felé. Semmi kedve nem volt senkivel beszélni jelenleg.

Becsukta maga mögött az ajtót, majd miután kulcsra zárta azt, ledőlt az ágyára. A polcok üresek, a kisasztal lábainak a helye pedig még mindig látszódik a szőnyegen. Már szinte a kollégiumban lakott. Mindene ott volt.

Kifújta a levegőt egy próbáként, hogy lenyugodjon, viszont a hely illata újra eszébe juttatta az emlékeit. Az ajtó hangos csattanása, és az üvegszilánkok zöreje visszhangzott a fülében, még akkor is ha csak képzelte. Oldalra fordult, majd magát összehúzva hagyta hogy az emlékei darabokra szedjék.

Mintha egy rossz rémálom játszódna le újra és újra. Kezdett remegni. A gondolatai vadul cikáztak a fejében. Egy idő után a tarkóján lévő seb is égetően fájni kezdett, ami már tényleg megrémisztette. Fogalma sem volt mi történik vele. Összeszorította a szemeit ahogyan az emlékeit idéző zörejek és az ordibálás egyre hangosabban zengett a fejében. Csak legyen már vége...